A múltunknak, a bennünket, ma élő református magyar embereket is megítélő múltnak, a következő öröksége, amellyel szembe kell néznünk: a hitvallásos megosztottság. Az Isten Lelke által munkált megújulás során ennek az állapotnak a felszámolása tűnik az egyik legnehezebb feladatnak.
A hit tartalmának formába öntése, megfogalmazása bizonyos értelemben szükségszerűség volt a mögöttünk hagyott kétezer év során. A tévtanok eloszlatása, az ellenük, illetve velük szembeni harc, a felismert hitigazságok közlése valóban nevezhető történelmi szükségszerűségnek. Az viszont már egyáltalán nem volt törvényszerű és szükségszerű sem, hogy a legbensőbb hitből fakadó bizonyosság megfogalmazása időről-időre emberek, embercsoportok közötti ítélet eszközévé váljon. Mivel azonban mégis az lett, így az Isten által Krisztusban adott egységet mi, magunkat Krisztusban hívőnek mondó emberek saját akaratunknak és érdekeinknek folyamatosan engedve újra és újra darabokra törtük. Lehet, hogy ez mégsem az Isten akarata volt?
Vajon, hogy lehetséges az, hogy mi, a keresztyénség nagy családjának református ága, oly nagy örömmel és büszkeséggel emlékezünk az idén (2013-ban) a Heidelbergi Káté 450 éve történt megszületésére, miközben észre sem vesszük, hogy újra megismételjük a Krisztusban adott egység szétdarabolását a „saját” hitvallásunk Lélek általi ihletettségét, ennél fogva igazságát és fontosságát hangsúlyozva?
Megfeledkeztünk, megfeledkezünk arról, hogy kik vagyunk! Keresztyének, Krisztushoz tartozók, Őt követők, Benne hívő emberek vagyunk, akik hisszük, hogy az Ő Lelke által nyertünk elhívást, az Ő ismeretére, a kegyelemre. „Te vagy a Krisztus, az élő Istennek Fia.” – mondja Péter Jézus kérdésére válaszolva, hogy tudniillik: „Ti pedig kinek mondotok engem?” És ebben a válaszban, amit nem test és vér jelentett ki Péternek, hanem a mennyei Atya, az élő Isten, ebben benne van a Krisztusban hívők időrendben első nagy csoportjának „hitvallása”: Jézus Krisztus Isten Fia Megváltó. E hitvallás görög szavainak kezdőbetűi „ΙΗΣΟΥΣ ΧΡΙΣΤΟΣ ΘΕΟΥ ΥΙΟΣ ΣΩΤΗΡ (Jészúsz Khrisztosz Theú Hüiosz Szótér) adják ki a hal nevét természetesen görögül: IXTHYS. Így és ezért lett a keresztyénség máig tartóan egyetemes szimbóluma a hal ábrája.
Felmerül a kérdés: Ha Péternek, s az első keresztyéneknek elég volt ez az „istenismeret”, akkor későbbi korokban miért nem volt már elég? Vagy mégis elég lett volna? Látnunk kell, hogy hitvallásainkban minél több a vessző, a pont, az oldal, a fejezet, azaz, minél több a distinkció annál több, ami elválaszt bennünket, Krisztusban hívő embereket egymástól. És persze annál valószínűtlenebb, hogy a Krisztusban felkínált, általa biztosított és tőle kért egységet meg tudjuk élni, és képesek vagyunk megjeleníteni.
Akkor kihez tartozunk mi valójában? Kik is vagyunk?
„Malum nullam esse quam tot!” Egy bizonyos Giacopo Aconcio (Jacobus Actonius) írta le ezt a megdöbbentő mondatot 1565-ben Bázelben, Pietro Perna által kinyomtatott könyvében, melynek címe: Satanae Stratagemata (Sátáni csel, A Sátán csele).
Inkább semmi, mint sok. „Inkább egyetlen hitvallás se legyen, mintsem, hogy sok!… Vissza kellene térni a reformáció követőinek a sola Scriptura eredeti elvéhez!… Az egyre növekvő számú hitvallás megfogalmazásával a Sátán kezére játszunk.”–figyelmeztet Actonius.
Róla és vele kapcsolatban is ír minden szempontból rendhagyó könyvében Auke Jelsma holland egyháztörténész a „Frontiers of the Reformation” című könyvében. Az egyik fejezetben például arra a kérdésre keresi a választ, hogy vajon miért bukott el a reformáció? Igen! Nem tévedés! Elbukott – mondja ő, s könyvében már csak a lehetséges okokat tárja olvasói elé. Elmondja, hogy mindaz, amit reformációnak hívunk a római egyházon belül elindult folyamatok sokasága előzte meg. Évszázadokon keresztül élt és ismétlődött meg az egyházban élők között a vágy az igazi megújulásra. Szinte túlzás nélkül állítható, hogy minden, ami – a szerző által – a protestáns reformációnak nevezett megújulás teológiai vívmányaként ismert, valamilyen formában megfogalmazódott már korábban valamely megújulási mozgalom által a római egyházon belül is. Ezt a vonalat nevezi ő katolikus reformációnak. A katolikus reformáció egy nagyon komoly ok miatt nem tudott mélyreható változásokat elérni, ez pedig a főpapságnak a laikusokkal szembeni elutasítása. A protestáns reformáció ezzel szemben teret adott a laikusoknak. Az egyetemes papság elvének teológiai megalapozása nemcsak egyházi, de az egész társadalmat átható változásokat generált. A klérus feudális kiváltságai ellen ágáló, minden értelemben gazdagodó és befolyásra törő polgárság erre a szikrára várt. Igaz, hogy Itália, Spanyolország és Franciaország területe a hugenották és valdensek mozgalmának kivételével gyakorlatilag érintetlen maradt a reformációval szemben, mégis a római egyház minden erejére szükség volt az ellenreformáció első időszakában, hogy megtörje a protestáns reformáció lendületét. Ez volt a másik ok, ami miatt a római egyházon belüli reformkísérletek nem tudták átformálni a keresztyén egyház egészét.
Két korabeli szerző, köztük Actonius gondolatait idézve Jelsma elmondja, hogy a római katolikus reformáció elbukott a protestáns reformáció sikere miatt, a protestáns reformáció viszont elbukott, mert a „kálvinizmus” győzedelmeskedett. Ez pedig egy újfajta, de a korábbi egyházi gyakorlathoz hasonlóan megkérdőjelezhetetlen vezetői autoritást testesített meg, ami az akkorra már visszafordíthatatlan társadalmi folyamatok szereplőinek nem volt elfogadható. De még visszataszítóbb volt a társadalom széles rétegei számára az a mérhetetlen intolerancia ami a hitvallásokban megfogalmazott tételeken keresztül tovább szaggatta a Krisztusban hívők egységét. (Auke Jelsma: Frontiers of the Reformation, Ashgate Publishing Limited, England, 1998, 91-109.o)
Akkor kik is vagyunk valójában? Keresztyének. Krisztusban hívő emberek. Róla, Krisztusról kaptuk a nevünket.
Krisztus az Ő Lelkét adja a benne hívőknek. Korlátoz vagy felszabadít bennünket Krisztus Lelke, az elhívó Lélek? Tényleg csak egyféleképpen lehet látni hitünk nagy kérdéseit, vagy egyet, ugyanazt kell hinni a hitnek ajándékozójáról Jézus Krisztusról?
Felháborodhatunk a megdöbbentő kérdéseken, de inkább a Szentléleknek engedve szeretetben, megértésben, őszinteségben kellene megmutatni hitünket Jézus Krisztusban, az Isten Fiában, a mi Megváltónkban! E kérdés megválaszolásában is. Mert csak így számolható fel a hitvallásos megosztottság egész keresztyénséget, így a mi egyházunkat is átható problémája. A személyes érintettséget itt azért érdemes ismételten hangsúlyozni, mert hajlamosak vagyunk arra, hogy gyorsan hozzáfűzzük a fent leírtakhoz, hogy nincs közünk hozzá. Nem a mi ügyünk. Ha így érezzük, akkor legyünk biztosak benne, hogy az! Mi, magyar protestánsok, és igen, magyar reformátusok is megosztottak vagyunk aszerint, hogy mit hiszünk. Miközben csak és kizárólag a Krisztusban adott egység kellene, hogy legyen az egyetlen cél előttünk, mi méregetjük egymást, ki a fundamentalista, ki a betánista, ki a liberális, ki a kulturprotestáns, és ki az, aki csak egyszerűen megélhetési hívő.
A Krisztusba vetett hitből fakadó bizonyságtétel kevés. Egyre kevesebb. A hitvallásos büszkeség egyre több.
Az ószövetség egésze arról tanúskodik, hogy a zsidók pontosan tudták mit kell hinni Istenről, de nem hittek benne. Isten mégsem vetette el őket. Ez lehet a mi reményünk is. Úgy hiszem…