Ha valóban a múltunk az, ami megítél bennünket, ami változásra késztet, akkor jó lenne tudni, mi volt a mögöttünk hagyott nagyon hosszú időben a legnagyobb mulasztásunk, hibánk, vagy éppen bűnünk, hogy ezt a jövőben elkerülhessük. Pontosabban: Mik voltak a legmegkérdőjelezhetőbb hibáink?
A többes szám első személy használata jelen esetben is bennünket, magyar reformátusokat jelöl, illetve foglal magába. De ahogy a reformáció egésze, úgy a magyarországi reformáció sem a semmiből született, hanem valaminek, mégpedig a meglévő egyháznak a megújítása érdekében tett alapvetően hitvalló cselekedeteknek, illetve az ezekre adott válaszoknak a sorozata. Ezért részben a mi múltunk is közös az egyetemes egyház múltjával. Így és ezért kötelességünk elemzésünk során a kezdetekig visszamenni
Amikor a pünkösdi események leírását olvassuk a Szentírásban, azt látjuk, hogy ott és akkor egy „felszabadítási” esemény ment végbe Isten akaratából. A teremtő Ige, aki Isten maga, Jézus Krisztusban emberré lett (Jn1,1-14.). Ez az Isten az első pünkösdkor megfellebbezhetetlenül és visszavonhatatlanul kapcsolatba lépett az egyes emberrel. Ez a kapcsolat, az Isten és ember közötti kapcsolat maga a Lélek (Jn14,16-17.). Pál mondja a második korinthusi levélben: „Az Úr pedig a Lélek, és ahol az Úr Lelke, ott a szabadság.” (II. Kor3,17.) A hitre tehát, a Jézus Krisztusba vetett hitre, ami a Lélek munkája bennünk, a szabadság a legjellemzőbb. Így és ezért a
Krisztusba vetett hit és a szabadság egymástól el nem választható fogalmak. A hívő ember tehát szabad!
De nem minden ember szabad! Témánk szempontjából ez most a másik megkerülhetetlen bibliai igazság: Az ember alapvetően teremtmény: a teremtettségbe, a körülhatároltságba, az objektív megismerés világába bezárt lény. Az ember teremtőjével való viszonya Krisztus miatt változik meg: Ő miatta mondhatjuk Istennek, a teremtőnknek, hogy „Atyám”! Ő teremti meg számunkra a „fiúság” és, ezáltal, a szabadság státuszának lehetőségét. Benne hihetünk, s miatta lehetünk szabadok.
Amit tehát egyháznak hívunk az az egyes embert Lélek által felszabadító Isten munkája. És mint ilyen, az Övé. Hozzá tartozik. Az egyház az Isten elhívott „fiainak”, a Neki alázatosan engedelmeskedő gyermekeinek közössége. Ezt juttatja kifejezésre az Apostoli Hitvallás is, amikor a harmadik cikkelyben, a Szentlélekbe vetett hit megvallása után az egyetemes anyaszentegyházról beszél, s az egyházra az „ecclesiam” kifejezést használja, a görög „ekkaleo” latin megfelelőjét, ami valahonnan történő kihívást, egybegyülekezést jelent. Olyan „egybegyülekezés” tehát az egyház, ami hívásra, felszólításra történik meg. Az elhívó maga Isten, és én vagyok az elhívott. Egybegyülekezésekben, gyülekezetekben élő egyház tehát ott van, ahol vannak Istennek Lélek által kihívott, elhívott emberei, akik az Ő igéjének hallgatására újra és újra egybegyülekeznek. Ők az egy, egyetemes egyház részei.
Ha tehát az egyház egyes tagjai Isten Lelke által, az Ő akarata szerint szabadok, akkor az ezen emberekből álló közösség, az egyház is szabad. Az egyház, az azt létrehívó Isten akarata szerint szabad. Amikor ezt a szabadságot feladja, vagy elveszíti , akkor az egyház nem Isten elhívott népének közösségeként, nem az Ő felszabadító Lelkének vezetése alatt, azaz nem Istennek engedelmeskedve él.
A korai egyház az elhívó Istentől elnyert szabadságot volt kénytelen feladni, amikor 313-ban I.Constantinus római császár előbb lehetőséget adott a keresztyén hit gyakorlására a milánói ediktumban, majd jó tíz évvel később, 325-ben császárként összehívta az első egyetemes zsinatot, hogy a keresztyén vezetők jussanak végre közös nevezőre vitás hitbeli kérdésekben. A hitüket szabadon gyakorló keresztyének közül sokan politikai, közéleti szerepre pályáztak ezután, s befolyásra törekedtek. Megváltozott státuszuk miatt hamar és könnyen váltak más, nem keresztyén hiten lévő emberek megítélőjévé. Bőkezű adományokat és lehetőségeket kaptak a császártól templomok építésére, és közben észre sem vették, hogy hitük gyakorlásának lehetősége az adományozó császár kezébe került. Istentől nyert szabadságuk emberi hatalomnak lett alávetve. A megerősödő egyház, a pápaság intézményének vezetése mellett erős támasza lett a mindenkori császárnak, és fordítva. Akár egyik, akár másik akarta hatalmának erejét önmagában kiteljesedésre juttatni, kiderült: egyedül nem megy. Így a kora XVI. századra a szó valódi értelmében élet és halál ura lett a sákramentumok „birtokában” is lévő egyház. Megkerülhetetlen hatalmi tényező.
A különböző szellemi és társadalmi folyamatoknak köszönhetően azonban a hétköznapi ember rosszul viselte az egyház „igáját”. Az ember saját életének ura szeretett volna lenni, de szembetalálta magát egy sor olyan problémával, melyekre addigi életük keretein belül sem az egyház, sem a szülői példa, sem társadalmi minta nem adott választ. A legáltalánosabb elégedetlenség és kiábrándultság az intézményes egyházzal szemben állt fenn. Újfajta stabilitásra vágytak az emberek (csakúgy, mint napjainkban). Ebben a helyzetben a reformáció első generációjának nagy alakjai bátor hitvallással rést ütöttek a pápaság korábban áttörhetetlennek látott és tapasztalt falán. A „résen” azonban jött utánuk az új elit, akinek politikailag és gazdaságilag egyaránt jól jött a reformáció által előidézett helyzet. Európa különböző országaiban a reformációnak köszönhetően az adott társadalmi környezetnek megfelelő új modell jött létre, amelyben a rövid időn belül intézményesülő új protestáns egyházak szoros együttműködésben, vagy épp függőségben álltak az új társadalom képviselőivel.
Ez a politikai kitettség jellemző a magyarországi reformáció egészére is. A mi helyzetünk különlegessége jól ismert: az ország függetlenségéért folytatott küzdelem összefolyt a reformáció elterjedésével, illetve annak háttérbe szorításával az ellenreformáció időszakában.
Az üldözés hosszú évszázadai után a létére istenbizonyítékként tekintő egyház a II. világháborút követő kommunista államosítás idején, ténylegesen a megsemmisülés határán állt. És bár fizikailag túléltük az újabb elnyomás és megaláztatás évtizedeit, de beletört a „derekunk”. A mi egyházunkat is a kommunista hatalommal együttműködő, azt szolgai módon felmagasztaló emberek vezették. Voltak, akkor is voltak bátor hitvallók, lelkipásztorok és gyülekezeti tagok egyaránt, s voltak gyülekezetek, az elhívottak egy helyen lakó közösségei, melyek hűek maradtak elhívásukhoz, de egyházként vesztesként jöttünk ki a rendszerváltásból. És ma, 24 év után még mindig arról beszélünk, hogy a jelenlegi püspökök, esperesek között volt-e besúgó, s az mit ”súgott”. Ha kiderül, hogy volt, az esperesi székből távoznia kell, de gyülekezeti lelkésznek még jó?! Szóval, arról beszélünk, amit már nem tudunk meg nem történtté tenni, miközben jelenleg is van politikai elitje az országnak, amelyhez a mi egyházunk ugyanolyan szolgai lélekkel közelít, mint tette azt a rendszerváltást megelőző időben. Mi a különbség?
Az Isten lelke által elhívott ember, s az elhívott emberekből álló egybegyülekezett közösség, az egyház szabad. Egy Ura van: az élő Isten. Neki engedelmeskedik, az Ő hangjára hallgat. Ha mi nem tudunk Isten szavának engedve élni, szolgálni, nemcsak társadalmi hasznosságunk nem lesz, de előbb-utóbb lelkeket sem tudunk Istenhez vezetni, magunkhoz vonzanii! Mert, be kellene végre látnunk: a mi társadalmi hasznosságunk emberi életek Lélek által történő megújítása. A Lélek által megújult ember az, aki a társadalmat mássá, többek számára jobbá tudja tenni. Ez a csoda pedig még ma is működhet rajtunk keresztül. És, hogy működjön, azért imádkozhatunk, s ezért hirdetjük Isten ránk bízott igéjét.
Ezért is szükséges a mi megújulásunk. Isten most is adja a Lelket. Legyen, aki fogadja! Nálunk, köztünk is.