Egyházunk, a Magyarországi Református Egyház megújulás előtt áll. Megújulásra vár. Lelkipásztorokkal, gyülekezeti tagokkal, magukat reformátusnak valló, teljesen különböző körülmények között élő emberekkel beszélgetve hosszú évek óta szembe találjuk magunkat az először csak félve kimondott, de nagyon határozott véleménnyel: nem jó, ami van, változtatni kell! A mikor, mit és hogyan kérdésekre már eltérő véleményekkel találkozunk. Ahol élünk, amit látunk, amihez közünk van, azt szeretnénk megváltoztatni.
A miértre viszont Adolf Harnack Dogmatörténetnek egyik elhíresült mondata, illetve annak parafrázisa ad választ: „A dogma igazi kritikája, annak története”. E gondolat alapján állíthatjuk, hogy a keresztyénség, így, azon belül a Magyarországi Református Egyház legigazabb kritikája is, annak saját története: a múltunk megítél bennünket.
A múlttal, a múltunkkal való szembenézés azonban nemcsak terhes örökséget rak ránk, hanem helyzetbe is hoz: változtatásra, megújulásra késztet. Egyházunk múltja tehát befolyással van jövőnkre, de meghatározza jelenünket is. Mert a jelen az, ami igazán érdekes számunkra. A jelennek pedig nem története van, hanem folyamata. A jelen nincs lezárva. A jelen folyamatos történés. E történések előidézői és tanúi pedig vagyunk. Rajtunk múlik, mi történik a jelenben!
A megújulás azonban elsősorban nem emberi akarat és munka eredménye. A megújulás Isten munkája bennünk és általunk. És ezt szó szerint kell érteni! Isten, egyedül Isten képes és kész az embert teljesen megújítani. Teszi ezt Jézus Krisztus és Lélek által. S a megújult, Krisztus munkáját meg nem kérdőjelező, ahhoz hozzátenni semmit nem akaró ember (Galatákhoz írt levél 6,11-18.) lesz a közösség, adott esetben a Magyarországi Református Egyház megújulásának a garanciája is.
A megújulás egyetlen forrása és záloga tehát, Krisztus keresztje. Annak üzenete, a megkegyelmezettség az, ami a benne bízó embert előbb önvizsgálatra készteti, majd cselekvésre indítja.
Én hiszem, hogy Istennek közöttünk is vannak alkalmas és választott emberei, akik által ez a sokak által várt és akart megújulás megtörténik majd.
Hogy ez megtörténhessen, meg kell értenünk, hogy Isten nem rajtunk kívül, nem nélkülünk, és végképp nem ellenünk kíván megújulást adni a „mi világuknak”, a Magyarországi Református Egyháznak, s rajtunk keresztül Magyarországnak sem.
Ugyanakkor világossá kell tenni, hogy a megújulást Isten megújítása nélkül keresők a mi közösségünkben is zsákutcába jutnak és juttatnak másokat is. A pozíciót elvállaló, de a pozícióval járó felelős magatartást el nem vállaló emberek pedig élhetetlen, szeretet nélküli csoportosulássá teszik az egyházat.
Hisszük, hogy egyházunk Isten kegyelméből van. Mi az Ő folyton megújuló kegyelmének eszközei vagyunk. A mi egyházunk is eszköz Isten kezében, amit arra használ, hogy emberekhez eljusson, illetve, hogy emberek eljuthassanak az Ő megismeréséhez. Csatorna vagyunk. Isten rajtunk keresztül is szólni akar, el akarja juttatni a belőle és tőle fakadó legfőbb jót az általunk elérhető emberekhez. Hogy egy közismert tv-reklám szavait használjuk: „Mert a jó dolgok az égből jönnek!” És tényleg! Rajtunk keresztül is láthatóvá akarja tenni Isten a jó dolgokat. Elsősorban az Ő kegyelmét. Ha mi ezt nem tudjuk megjeleníteni, vagy nem jól jelenítjük meg, Isten használ majd más csatornákat. Ha a mi csatornánk „kiürül”, ha nem hordoz többé valóságos tartalmat, akkor egyre kevesebben lesznek ránk „kíváncsiak”. Ez ítélet. A tőlünk jót, többet váró, vagy a tőlünk semmit nem váró, de nem is kapó emberek elfordulásában, illetve távolmaradásában Isten ítélete mutatkozik meg. S, mert Ő nem elveszteni, hanem használni akar bennünket is, látnunk kell az Ő ítéletében újra megjelenő kegyelmi aktust: megújulhatunk. Ő a mi megújulásunkhoz is adja a maga részét. Hozzá tudjuk tenni mi is azt, amit csak mi tehetünk meg?