Az írás 2009. május 22-én jelent meg a www.nol.hu oldalon.
2009. május 22-én ünnepel a magyar reformátusság. Ünnepli az újra egységesülő, újra létrejövő „Magyar Református Egyház”-at, melynek Debrecenben ülésező Alkotmányozó Zsinata kimondja a részekre, különböző országokba szakadt magyar reformátusok egységesülési szándékát. Az ünnep jelmondata: „Krisztus a jövő – együtt követjük Őt!” Ez az ünnep indított e levél megírására. És a hit, hogy ahol Isten Lelke munkálkodik, ott szabadság van.
Főtiszteletű Püspök Úr!
Jézus Krisztus hitben való követése minden ember számára adott lehetőség. Ajándék. Kegyelemből hit által élni ajándékozó és megajándékozott egymásra találásának csodája: Isten és ember együttműködése a teremtett világért. Ezt a csodát reformátusként megélni különleges lehetőség és felelősség is egyben. Magyar reformátusnak lenni pedig e különleges lehetőséggel és felelősséggel együtt járó sajátos küldetés: az elküldő Krisztus felhatalmazásával élni, cselekedni és példát mutatni azok között, akik nekünk adattak elődnek és utódnak, kor- és sortársnak, barátnak és ellenségnek.
Magyar reformátusként Krisztus-hívő testvéreinkkel egyszerre és egyként kapaszkodunk a közös gyökérzetbe, ami maga Krisztus. És miközben táplálkozunk belőle, megteremhetjük hitünk jó gyümölcseit azoknak, akik itt, velünk és közöttünk várnak, vágyakoznak azokra.
Jó érzéssel, egészséges büszkeséggel mondhatjuk, hogy a mi hitünk gyümölcse a reménytelenség ellenére való reménység meghirdetése és sajátos értelmezése, mely új összefogást, új nemzettudatot adott a XVI-XVII. századi Magyarországnak. A mi hitünk gyümölcse a Krisztusban kapott szabadság helyi értékekre történő leképezése, mely az ország és a hivatalosan még nem is létező Európa végsőkig tartó védelmében és az oly sokáig hiába vágyott szabadság és függetlenség eszményének zászlóra tűzésében valósult meg.
És a mi hitünk gyümölcse a jövőért felelősen cselekvő közösségi gondolkodás és gondoskodás működő modelljének felmutatása is, mely a nép iskoláiban kiművelt emberfők képzésével igyekezett tenni az önsorsát mindig elrontani képes lélek és akarat ellen. És persze a tolerancia eszményének elterjedésében és a magyar irodalmi nyelv megteremtésében játszott elévülhetetlen szerep, a polgári gondolkodás meghonosításában mutatott példa sok egyéb „gyümölcs” mellett hálára indító, megemlékezést, ünnepet generáló események.
De tessék mondani, miért az a „Magyar Református Egyház” Alkotmányozó Zsinatának gyűlése? Mi ez a gyűlés egyáltalán? És mire való, mire jó? A meghirdetett nagy ünnepen mit ünnepelünk?
Azt mondja az elfogadásra előkészített alkotmány tervezete, hogy a „Magyar Református Egyház” a csatlakozó részegyházak zsinati közössége. A közös zsinat pedig a „Magyar Református Egyház” alkotmányozó és törvényhozó testülete, melynek hatáskörébe tartozik a közös alkotmány elfogadása, ennek módosítása. Törvényt alkot mindazokban a közös kérdésekben, amelyekre a részegyházak legmagasabb szintű testületei (zsinatai) felhatalmazzák. Ez szép, jó, méltánylandó és örvendetes szándék. De ez az alkotmánytervezet azt is mondja, hogy a részegyházak megtartják önállóságukat és függetlenségüket belső szervezeti rendszerük kialakításában.
Továbbá hogy a részegyházak önállóak választási rendszerükben, egyházkormányzati tevékenységükben, a szolgálati ágak belső szabályozásában, az egyházfegyelmezésben, a gazdálkodásban. Magyarán: mindenki önálló marad. Önállóan gazdálkodik, választja tisztségviselőit, intézi fegyelmi ügyeit és végzi sajátos misszióját. A szép, nemes és őszinte gesztus ellenére tehát semmi sem változik.
Illetve valami mégis: újabb kérdések egész sora vár tisztázásra. Többek között az, hogy van-e jogi személyisége az új ‘egyháznak’. Ha van, hol kerül bejegyzésre, ki képviseli, miből gazdálkodik, milyen felelősséggel tartozik és kinek. Kérdés továbbá, hogy a „Magyar Református Egyház” milyen viszonyban van a Magyar Reformátusok Világszövetségével és a Magyar Református Egyházak Tanácskozó Zsinatával, akik szintén az összetartozásunkat voltak (vannak?) hivatva képviselni? Vagy ők nem az egységes magyar reformátusságot képviselték? Esetleg ezekben a szervezetekben csak nem a megfelelő emberek képviselték a magyar reformátusság ügyét? És persze ott van a kérdés még azzal kapcsolatban is, hogy talán már elfelejtette Püspök Úr a gyalázatos népszavazás eredményéről készült, településekre bontott statisztikai kimutatásokat, melyekből kiderült, hogy a többségében reformátusok által lakott települések sokaságában is tudott „győzedelmeskedni” a NEM?
A sor még folytatható, de végül ott az utolsó kérdés: miért nem lehetett ezt a szívből jövő, őszinteségből fakadó alkotmányozó zsinati gyűlést harsány külsőségek nélkül, szép rendben és méltóságban megtartani? Magunk között. Mert a gesztus elsősorban nekünk fontos.
Szóval miért nem lehetett normális körülmények között elfogadni az alkotmányt, majd, ha már előtte nem sikerült, legalább utóbb, az elfogadást követően megismertetni azt a részegyházak gyülekezeteivel? Miért nem lehetett valódi legitimitást adni neki azáltal, hogy legalább utóbb a gyülekezetek véleményének figyelembevételével is módosítani lehessen azt mindaddig, amíg a leginkább célravezetőnek nem érezzük véglegesült formájában? S aztán várni, hagyni, hogy az alkotmány életünk része legyen.
Várni, hogy kiderüljön, van, volt értelme a közös zsinatnak. S ha dolgainkon és szolgálatunkon visszatükröződik majd az új alkotmány jogossága, akkor lehetne ünnepelni. Jöhetne, biztosan jönne magától is a hálaadás és talán még a nagy vonulás gondolata is. Megmutathattuk volna magunkat ünnep közben, miután megmutattuk magunkat szolgálatunk végzésében, a reménység hirdetésében, közösségvállalásban, célramutatásban, az igazi szabadság felmutatásában. Jönne az ünnep igénye belülről. Mert a mi mostani esetünkben szinte kötelezőnek tűnik az ünnepi elvárásnak, az ünnepi hangulatnak való megfelelés. Nem belülről fakad az ünnep érzése.
Főtiszteletű Püspök Úr!
Ünnepet elrendelni császárok, pápák és a történelem sötét időszakaiban diktátorok szoktak. Az egyház ura, Jézus Krisztus, nem rendelt el semmilyen ünnepet. Várakozásra, emlékezésre és hálaadásra kérte az Övéit. Alig egy hét múlva itt a pünkösd. Közel az Ő Lelkének, a Szentlélek kitöltetésének ünnepe. Isten adja az Ő Lelkét minden embernek, megismételve a teremtésben már megmutatott gesztust. Lelke által adja magát. Lelke által cselekszi, hogy érthető és elfogadható legyen a Krisztusban jelenvalóvá lett kegyelem.
Lelke által munkálja, hogy annak elfogadása teremje meg a maga jó gyümölcseit mindenütt. Mert ahol az egység Lelke munkálkodik emberek által, ott Isten van jelen. Ezért ünnepelhetünk mi is. Ünnepelhetünk, mert a Lélek, nekünk is adatott. Nekünk, küldetéses magyar reformátusoknak. A Lélek nekünk is adja az Istennel és a másik emberrel összekapcsoló valóságos erőt, a szeretetet. A szeretet pedig nem más, mint az Isten „Alkotmánya”. Hagyjuk inkább ezt az Alkotmányt érvényesülni határon innen és határon túl!
Addig azonban, amíg ez az alkotmány, a szeretet alkotmánya hatályon kívül van helyezve mindennapi tevékenységünkben, amíg az emberért, a világért végzett szolgálatunkat strukturális problémák látszólagos megoldásával helyettesítjük, amíg az igazság mérlegelésénél minden esetben más-más súlymértéket használunk, amíg a presbitereink, azaz választott tisztségviselőink többsége által sem ismert részegyházi törvények adott helyzettől függően kijátszhatók, amíg aktuál- politikai ítéletek meghozatalára vállalkozunk, de nem tudunk aktuális társadalmi problémákról használható véleményt alkotni, amíg hallgatásunk és érdektelenségünk észrevehetetlenné tesz bennünket a hétköznapokban, amíg temető és eskető szolgáltatókká degradálódunk az egyházhoz nem kötődő emberek számára, és amíg püspök püspök ellenlábasává válhat immár nemcsak a részegyházban, hanem a részegyházak közötti-fölötti Magyar Református Egyházban is, addig nekünk nem új alkotmányra, hanem a régire, egyetlenre, az első pünkösdkor ratifikáltra, Isten alkotmányára, a szeretetre van szükségünk. De arra nagyon. Adja Isten, hogy szükségünk megelégíttessék!
(Mikepércs, 2009 áldozócsütörtökén)