Az előzőekben megállapítottuk, hogy egyházunk életében, a múlt terhes örökségei közé tartozik a püspöki intézmény. Ha ez, így van, következetlenek lennénk, ha nem mondanánk ki: az elmúlt 18 év is az. Terhes örökség a Bölcskei püspök úr által fémjelzett időszak.

Még csak napok teltek el azt követően, hogy formálisan már nem Bölcskei a Magyarországi Református Egyház első embere, ezért korainak tűnhet az értékelés, de ettől függetlenül, illetve ezzel együtt is látni és vállalni kell saját felelősségünket ebben a kérdésben is.

A mára igencsak felértékelődött oral-history szintjén a Bölcskei-időszak értékelése meglehetősen régen zajlik. A korszak fő-, és mellékszereplői életre keltettek sok „anyagot” ezzel az időszakkal kapcsolatban. Fontos és érdekes lenne ennek az élő anyagnak a tudatos és tervszerű, indulattól és rossz szándéktól független rögzítése. Nem is biztos, hogy bármilyen értékelési szempontra szükség lenne: a püspöki rendszer elmúlt 18 évének élő gyakorlatáról maga a rögzített anyag engedne következtetni.

És itt van az első kapaszkodó saját anyagunk vonatkozásában. Az tudniillik, hogy a meglehetősen gazdag szóbeli (orális) információ, melyek jelentős része a működő rendszer erős kritikáját is magában foglalja, az egyház életének hivatalos „tereiben” nem érhető tetten. Magyarán: a problémát érzékelő és megélő egyén illetve közösség nem tudta, nem akarta „látását” megjeleníteni az egyház nyilvánossága előtt. Ebből arra is lehet következtetni, hogy „fortélyos félelem” igazgatta azok döntését, akik láttak, megéltek problémákat, de nem beszéltek róla hivatalos fórumokon. Lehet ebben a „döntésben” egzisztenciális félelem, kiszolgáltatottságtól, megszégyenüléstől való félelem, és persze lehet „bölcs belátás” is, mely azt erősíti az egyházban élőkkel, hogy „úgysem változik semmi, ha szólunk”.

A döntésnek, hogy nem szólunk, súlyosabb következményei vannak azonban annál, mint, amit első pillanatban gondolnánk. Először is az, hogy így valóban nem változik semmi. Még az sem, ami nem jól működik. És az sem, ami kifejezetten rosszul és kártékonyan működik.

Ha nem beszélnek a „látók”, ha nem merik felvállalni sérelmüket a megalázottak, ha nem állnak ki pozitív javaslataikkal a tálentumosok, akkor bekövetkezik a „minden nagyon szép, minden nagyon jó, mindennel meg vagyok elégedve” ferencjóskai állapot. Az pedig az egyházra sosem volt és sosem lehet érvényes. Az egyház ugyanis követésben él. „Mozog.” Megy Krisztus után. Az Ő szavából él, és ő maga is arra hallgat. Ez már önmagában egy súlyos konfliktus helyzet. Az egyház létezése maga a probléma a „világ” számára. Nincs tehát, problémamentes egyház és egyházi közösség sem! Mi mégis azok voltunk. Azok szerettünk volna lenni. Lényegi kérdésben a mi egyházunk sem önmagával, sem más egyházi közösségekkel, sem a társadalommal, sem a politikával nem konfrontálódott az elmúlt 18 évben. Lehet, hogy ez egyesek szemében eredmény, sőt erény, a valóságban azonban ez a krisztusi normáról való lemondás következménye. Krisztus ugyanis mindenhol, mindenkor és mindenkivel konfrontálódott az emberért. Mert az általa hozott üdvösség címzettje az ember. Mi pedig a követei, követői, szószólói vagyunk az üdvösséget hozó Krisztusnak.

És nehéz lenne tagadni, hogy az egyház „születése”, az első pünkösd eseménysorozata is konfrontációk tömkelegéből áll: a bezárkózó tanítványok legyőzik félelmüket, megzavarják az ünnep rendjét és méltóságát, szembefordulnak saját népükkel, nyitnak mindenki felé, és egy kivégzett bűnöző, istenkáromló felé irányítják a hallgatóságuk figyelmét.

Az elhallgatás volt tehát az egyik fő jellemzője az elmúlt időszaknak.

És ebből logikusan következik a második sajátos karakter. Ez pedig a megfelelő és hiteles információ hiányában életre kelő híresztelés hivatalos szintre való beemelése.

A ki nem mondott problémák és fel nem tárt ügyek nagyon gazdag táptalajt biztosítanak a pletykának. Megerősítik azt. Hogy e jelenség okai mennyiben gyökereznek strukturális, és mennyiben személyes indítékokban, azt itt, nem vagyunk hivatottak tényként megállapítani. Az biztos, hogy egyházunk működő rendszere rossz beidegződésekkel érkezett meg a szabad világba. A rendszerváltást megelőző nagy történelmi időszakban, Magyarországon az egyházak megsemmisülésre voltak ítélve. A református egyház is. Néhány év elteltével kiderült: a kivéreztetés módszere nem működik. Elkezdődött tehát, a hálózati beszervezés, a besúgó hálózat kiépítése, és zajlott a kontraszelekció. Az egyik folyamat azt jelentette, hogy még a legkisebb közösségi fórumokon is egyre nagyobb volt a csend és egyre kevésbé mertek egymás között nyíltan beszélni egyházi emberek, a másik folyamat pedig lassan, de biztosan azt eredményezte, hogy eltűntek az egyházi közéletből azok, akiknek a szavára érdemes lett volna még figyelni bármilyen szinten. Jöttek a szürkék, a kevés tálentumosok, a mindenért hálásak. Megerősödtek, illetve kialakultak a papi klánok. A kivétel, mert volt ilyen, itt is az alapszabályt erősítette. Ennek a korszaknak kiemelkedő tehetségű alakja Bölcskei. De ebben a korszakban „tanulja” az egyházat! Ebben ismeri meg. Tehetsége tanulmányai kezdetétől fogva messze társai fölé emelték. 1996-os megválasztása ezért nem lepett meg senkit. „Nem volt jobb!” – mondták az első kiábrándulást követően. Nem azért lett tehát püspök, mert egyházkormányzói karizmájának a híre „előtte járt” bárhová is ment. Mert nem volt neki ilyen. Nem is azért, mert rátermett volt. Még csak nem is azért, mert teológusként sokat és jelentőset publikált. Mert nem tett ilyet. És nem is csak azért, mert hivatali elődje Dr.Kocsis Elemér őt favorizálta. Bár, nem mellékes, hogy a helyzetbe hozás elég vaskos segítségnek minősül egy ilyen viszonylag zárt világban. Kocsis pedig megosztott tanszékének egyik felében utódává tette Bölcskeit, és külföldi konferenciák meglátogatásával, nemzetközi egyházi közéletbe történő bevezetéssel a maga eszközeivel egyértelművé tette, kinek kellene következni majd utána a püspöki székben.

Bölcskei azonban 1996-ban túlnyerte magát: azonnal megválasztották zsinati elnöknek is. Püspöksége első egy-két évét minden tekintetben kényszerek vezették. Sem a rendszerhez, sem emberekhez, sem ügyekhez nem mert hozzányúlni ebben az időben. Meghirdette a mosolygós püspök programot. A csarodai templom bizánci szentjeinek ábrázolására hivatkozva kijelentette: ő is ilyen szeretne lenni, illetve ilyen mosolygós egyházat szeretne építeni. A megöröklött rendszer hétköznapjaival megismerkedve azt az utat választotta, hogy „ember” marad. Azt a látszatot igyekezett fenntartani, hogy vele mindenki beszélhet, s neki mindenkihez lesz egy-két jó szava. Ebből az alaphelyzetből indult ki az a nagyon sajátos „kormányzási” stílus, mely megengedte, hogy néha-néha bárki, bármivel kapcsolatban beszéljen „a” püspökkel, hogy aztán máskor hónapokig is várjon ugyanaz az illető, akár hivatalos üggyel kapcsolatosan is, hogy bebocsátást nyerjen, s meghallgassák. Nem mellékes, hogy ez az emberi-leereszkedő stílus még a legpotensebb embereket is meghatotta, s fék nélküli „kibeszélgetésre” indította. A magánélet, a munkahely, a gyülekezet, a másik lelkész, intézmény valódi történései összekeveredtek a magánbeszélgetések során elhangzottakkal. Naivan és örömmel vitték a szót, észre sem véve, hogy a besúgás egy teljesen új, nem kényszer, de igenis érdekalapú rendszerének alapjait építették ki: aki vitte a szót, cserébe remélt valamit. A beszélgetések nem voltak tervezhetők. Senki által nem ismert logika, sokkal inkább talán pillanatnyi hangulat alapján dőlt el, hogy kivel, mikor és miről folyik majd a beszélgetés.

A rendszerépítés, illetve a rendszerben való gondolkodás és munkálkodás teljes hiánya a következő ismérve az elmúlt időszaknak.

A pletykálkodás alapfeltétele ugyanis a spontaneitás, illetve az egyik fél meglepettsége, felkészületlensége. Úgy lehet a meglepett fél görcsét oldani, ha kötetlenül beszélgetünk vele. Ha pedig a „kibeszéltetés” kormányzati eszközzé válik, akkor zsigerből gátolni kell minden tervezhető folyamatot, mert ott a partnerek felkészülten, témával, problémafelvetéssel, koncepciókkal érkeznek. Az ilyen folyamat pedig döntési helyzetet generál. Abban pedig, mármint döntések meghozatalában Bölcskei nem állt a helyzet magaslatán. Ezért bukott meg előbb-utóbb szinte minden rendszerben gondolkodó kezdeményezés püspöksége idején.

Ha ugyanis, „nem kell feltétlenül változtatni, mert, ha eddig jó volt így az egyház ezután is jó lesz”, akkor lemondunk saját felelősségünk, uram bocsá’ küldetésünk vállalásáról és kívülről irányítottá válunk mi magunk és az általunk alkotott rendszer is. Jelen esetben a Magyarországi Református Egyház.

És ez a következő jellemzője az elmúlt 18 évnek: a belső vezérlésről, a Lélek erejéről való lemondás és külső kényszerek mentén történő lépegetés.

A legtöbb, és ami még fájdalmasabb, a legdöntőbb változások szinte kivétel nélkül külső hatások eredményeként következtek be egyházunkban. A nagy eredményként elkönyvelt intézményi robbanás, mely teljesen átstrukturálta belső szerkezetünket, elsősorban az államosított ingatlanok kártalanításának, a ’90. évi IV. törvény végrehajtásának, illetve az első Orbán-kormány idején elindított szociális bérlakás építési pályázatnak, az első Széchenyi-tervnek a következményei. A kormányzati, országgyűlési határozatok, vonatkozó törvények meghozatala előtt nem volt belső egyházi döntés, nem volt konszenzus, hogy mennyi és milyen iskolát, vagy más, egyéb intézményt akarunk, ha akarunk egyáltalán?! Kiket látnánk szívesen ott, mint alkalmazottakat?Ha képzünk tanítókat, kántorokat, szociális munkásokat, hogyan tartjuk őket a rendszerben? Hogyan gazdálkodunk a humán erőforrásainkkal? Nem gondoltuk végig, hogy mennyiben és mitől lesz református egy-egy újraindított, vagy újonnan létesített iskola? Meddig terjed a fenntartó felelőssége és hol kezdődik a közegyházé? És ugyanezek a kérdések megvannak a szociális intézmények esetében is. Egy helyi közösség vállalása miért és mitől lesz az egyház egészének az ügye? Hol van az alkotmányunkban biztosított önállóság? És mit jelent az? Mit jelent, hogy önálló gazdálkodás? És mit jelent a felelős gazdálkodás? Minden lényegi döntés az események lereagálásnak az eredményeként született meg.

Nem tervezhettünk az 1%-os bevétellel, illetve annak kiegészítésével sem. A ’98-as Megállapodás tette lehetővé számunkra, hogy e bevételi forrásokhoz a mi egyházunk is hozzá juthasson. A2011. évi CCVI. törvény IV. fejezete azonban már saját egyházi bevételként kezeli ezeket a pénzeket. Azaz: szabad felhasználást biztosít hozzá. Ez a pénz a belső egyházi közvélemény szerint teljes átalakításra szoruló, jelen formájában működésképtelennek látszó hierarchia különböző szintjein használódik fel, és szinte semmi, vagy alig valami jut az egyházi élet alsó szintjeire. Oda, ahol az egyház él.

Megközelítés kérdése, hogy az egyházunknak átengedett 1% összege, illetve annak kiegészítése sok, vagy kevés. Meggyőződésem, hogy nem ez a lényegi kérdés! Sokkal inkább az, hogy milyen felhatalmazással ad bármit is a mindenkori magyar kormány az országban működő egyházak tevékenységének támogatására. Mi magunk, magunktól nem gondolkodtunk el azon nagyon hosszú idő óta, hogy nem lenne-e megnyugtatóbb minden szempontból egy teljes társadalmi támogatottság e források folyósítása, zavartalan biztosítása érdekében. Azaz, nem mertünk egy népszámlálási kezdeményezéssel előállni, hogy kérjük az ország véleményét abban a kérdésben, hogy fontos-e a mi jelenlétünk, szerepünk a társadalom egészének véleménye szerint. Ha igen, hadd kapjon a mindenkori magyar kormány felhatalmazást az emberektől, hogy az ’összes adó’ meghatározott százaléka illesse meg a működő egyházakat. És kész. Megszűnik a politikai kitettség. Mert nem a kormányok támogatják az egyházat, hanem az emberek, akik ebben az országban élnek. És bár a magyar jogállamiság pozitív mintával is szolgál e kérdésben, biztosak lehetünk abban, hogy nem fog többé egyházi tizedet fizetni ez a nép. De pozitív döntés esetén koldusbotra sem fog jutni a mi egyházunk sem, s nem lesz támadható és megvesztegethető, és nem lesz gyengíthető egyik politikai oldal irányából sem.

Ha a társadalom mégis úgy dönt, hogy szerinte nem kell az egyházaknak semmilyen állandó forrás a közösből, akkor még mindig ott van a Rákosi-féle modell, mely a ’48-as megállapodásban 20 évig tartó, folyamatosan csökkenő mértékű állami támogatást garantált a „szabad” egyházak számára, mondván ez idő alatt megteremtik majd az önellátás alapjait a maguk számára.

És szarkazmust, iróniát, minden keserűséget félretéve: higgyük már el végre és igazán, hogy van Isten! Él az az Isten, akiben mi hiszünk! Ő az, Aki az „élet kenyerét” adja az övéinek Krisztusban. Jézus pedig azt mondja: „Ne veszendő eledelért fáradozzatok, hanem az örök életre megmaradó eledelért, amelyet az Emberfia ad majd nektek, mert őt pecsétjével igazolta az Isten.” Van tehát kiben bíznunk a szűkölködés idején is!

A külső forrásból érkező pénz teljes kiszolgáltatottságot eredményezett egyházunk életében. Ez a következő jellemzője a vizsgált korszaknak.

A közegyház forrásainak meghatározóan döntő többsége az államtól, illetve az államháztartáson keresztül az adófizető emberektől érkezik. Az állami forrásokat pedig a hierarchia akár saját „hatalmának” megerősítésére is használhatta. A pénzünk felett rendelkező országos egyház gyakorlatilag elszakadt a gyülekezetektől , s kvázi külön egyházként él. De, mindenestől függött és függ az aktuális országos költségvetéstől. Az önellátó gyülekezetek pedig kasztokba rendeződtek aszerint, hogy van-e intézményük, örökjáradékuk, vagy „csak” adakozó tagjaik vannak.

Ezek a külső kényszerek akarattalanul is felerősítették a zsinat lelkészi-elnök püspöki hatalmát. Pont úgy, mint a ’48-as Megállapodás a kommunista rezsim püspökeit. Ott a politika feltett szándéka volt a centralizált püspöki hatalmon keresztül megvalósuló nyomásgyakorlás, itt az aktuális helyzetet jól felismerő püspök saját hatalmának megerősítése zajlott az egészen új típusú egyház-finanszírozás megjelenésének következtében. 1998.december 8-án, az új Megállapodás megkötésének napján egy új típusa született meg a magyar református egyházkormányzónak is: a bejelentő püspök. Bár ő maga jó egy évvel későbbi debreceni püspöki jelentésében külön hangsúlyozza, hogy a református püspök nem kijelent, és nem bejelent, hanem, mint a közösség megbízásából felelős szolga: jelent, nyilván nem véletlen tette szóvá mindezt.

Az első ciklus végén azonban megszületett az első komoly (, de ki nem mondott) elhatározás: a tiszántúli kerületet magára hagyva, teljes erővel a zsinat-elnöki tiszt megerősítése lett a cél.

A Zsinat 2003 – ban, különös körülmények között megválasztott tanácsosa tökéletes partnere lett a 18 évi püspökséget, mint eredményt elérni kívánó Bölcskeinek. A református egyház soha nem látott jelentéktelenség irányába kezdte meg végzetesnek tűnő rohanását. Mindeközben pedig soha meg nem tapasztalt bürokratikus rendszer kiépítése vette kezdetét. Ennek egyik eszköze az állami forrásból származó pénzek feletti rendelkezés joga, másik eszköze pedig még a kommunista állam által is elismert saját alkotmány folyamatos, de következetlennek tűnő változtatása. A valóságban azonban, nagyon is következetes az egyház alkotmány tervszerű módosítása egy bizonyos szempontból,aminek hátterében az „oszd meg és uralkodj!” ősi elv húzódik meg: kapjanak több jogot a presbitériumok a lelkésszel szemben, de legyen egyre határozottabban korlátozva a gyülekezet egészének joga a felettes egyházi hatóság által. Legyen joga az esperesnek bizonyos helyzetekben élet és halál uraként beavatkozni lelkipásztor, illetve gyülekezet életébe, de ne legyen semmi önálló mozgástere az esperesre rábízott egyházmegyének. Hadd küzdjön mindenki mindenkivel, hogy „a” rendszer működhessen!

3 ciklus alatt 6 elnök társa volt Bölcskeinek: 3 a Tiszántúlon, 3 a Zsinaton. E számok mindent elmondanak a világi elnök súlyáról.Tetszés szerint lehetne folytatni a sort, de lesznek majd, akik ezt megteszik. Ezen a helyen legyen elég utolsóként egy hihetetlen energiákat felemésztő, de teljesen „eredménytelennek” tűnő vállalásunkról szót ejteni. Ez pedig az iskolai hitoktatás. Ez az egyébként is kétséges vállalás, (mely annyi embertől kívánt emberfeletti munkát, áldozatot) s vele együtt a mi szolgálatunk egésze és részben hitelességünk is megkérdőjeleződik majd néhány éven belül, amikor megszűnik a kötelező iskolai erkölcs-, és hitoktatás. Mert a dolgok belső logikájából következik, hogy ez, ebben a formában nem lehet hosszú életű kezdeményezés. Ha pedig így lesz, addigra megszűnnek a fakultatív órák is, s több évtized munkája válik semmivé. A nyöszörgésen kívül nemigen tettünk semmit, hogy ne így legyen.

Külső kényszerek mentén haladó, pénzügyi kiszolgáltatottságban élő, bürokratizálódó, egy-püspökű rendszer felé haladó közösség lettünk Bölcskei Gusztáv 18 éve alatt. S itt a Tiszántúlon, s miattunk az egyház egészében most elnézik, hogy a “leköszönő” püspök a DRHE rektora legyen az elkövetkező 2 és fél évben, s mint ilyen, a reformáció 500 éves jubileumán, a magyar reformáció kiemelkedő helyszínén, a 10 milliárd forintból felújított Debreceni Református Kollégium első számú vezetőjeként a központi ünnepségek házigazdája, arca legyen.

A szobor elkészül(t). A „pálya” nagyon hasonlít Sauléhoz, Izrael első királyának pályájához. Saul története pedig az áldást vesztett kiválasztott kétségbeesett önfelmagasztalásának a története.

A leírtak alapján Bölcskei Gusztávot rosszindulatúnak, vagy diktátornak nevezni nagyfokú tájékozatlanságot és tudatlanságot feltételez. Bölcskei„csak” játszott. S mi hagytuk játszani. Mi voltunk a játszótársak. És mi vesztettünk. De ki nyert?

Úgy tűnik, Istent kihagytuk a játékból. Ő azonban nem mond le rólunk. Ez a mi reményünk.