A múlt terhes, máig ható örökségei közé tartozik a püspöki „intézmény”. Hosszú időn keresztül a semmilyen értelemben nem biblikus és nem református püspöki tisztség eszközzé válhatott az egyház egészének kézbentartásában. És tudjuk, hogy időről-időre azzá is vált: az Isten Krisztusban kinyilvánított akaratától gyökeresen eltérő, sőt azzal ellentétes erők céljainak megvalósításában sokszor volt már eszköz ez az „intézmény”. Magyarán, a református körökben manapság lassacskán „hungarikumként” emlegetett püspöki tisztség a pozíciót betöltő személyek kiszolgáltatottsága és adott esetben emberi gyengeségei miatt, egyházunk egésze más „urat” is szolgálhatott, mint az egyetlen, élő Urat: Krisztust.„ És így van ez mind a mai napig!” (V. Móz.10,8.)


Az első korinthusi levélben Pál úgy beszél az egyházról, mint Krisztus testéről, amiben mindenkinek megvan a maga helye, szerepe. Isten rendeléséről, és kegyelmi ajándékként kapott lehetőséggel egybekapcsolt felelősségről beszél itt az apostol. A vezetésre, a gyülekezet irányítására a „kübernézis” görög szót használja, melynek köznapi értelme kormányzás, irányítás, ügyintézés (I.Kor.12,28.).
Lelki ajándék a gyülekezet, az egyház vezetése: karizma. A Lélek ajándéka az egyházkormányzásra való készség.De csak egy ajándék a sok között. Az egyház a Lélek ajándékainak sokféleségéből él, illetve abban él. Adok és kapok. Török István írja: „A lelki ajándékok terén a sáfárság bibliai szabálya érvényesül. Annak, akiben megvan a lelki javak másokkal való megosztására a készség, vagyis a szolgálatkészség, annak lelki ajándék újra és újra adatik, akiben pedig nincs meg a szolgálatkészség, attól az is elvétetik, amije van.” (Dogmatika, Free University Press, Amsterdam, 1985: 399.o.)
Nem tudom, miért? Talán természetesnek vesszük, hogy a mi egyházunk úgy van jól, ahogy. Az Isten akarata, hogy ilyen legyen. Mindig „ilyen”. Kortól és körülményektől függetlenül épp olyan, amilyen. Azaz, onnan, az adott helyzetből nézve, mindig „ilyen”. Szóval, lehet, hogy ez az oka, de bármi legyen, tény, hogy évtizedek óta nem sikerült olyan püspököt választanunk, aki egyházkormányzói karizmával rendelkezett volna, vagy éppen rendelkezne. Lehet, sőt biztos, hogy voltak és vannak régmúlt idők és a jelen püspökei között tálentumos emberek, csak tálentumuk nem a vezetésre, nem az egyházkormányzásra szólt. S,miközben az egyház egésze kárára lassan csak kormányoztak valahogy, azt a bizonyos eredeti karizmát sem használhatták a közösség egészének javára. Nem használhatták arra,amire Istentől kapták.
A bibliai intelmektől és a teológiai figyelmeztetéstől függetlenül nálunk „lesznek” a püspökök. Csak úgy! Úgy, hogy valaki kitalálja, ki legyen. Nem is olyan régen még az állam, a kommunista állam javasolt, találta ki, hogy ki lenne számunkra a megfelelő püspök.
Jelenleg, az érvényben lévő törvény szerint 3 jelölt állítása lehetséges. Egy jelöltnek az összes jelölés legalább 10%-val kell rendelkeznie. Három jelöltünk csak rendkívüli esetben lehet. A gyakorlatban legfeljebb két jelölt állítódhat. Az egyiket megnevezi az aktuális egyházvezetés, a másiknak meg jönnie kéne alulról, „a nép”, az egyház közösségének akaratából. Ehhez viszont a „népnek” ismerni kellene az új jelöltet. Igen ám, de a hatályos egyházi törvény tiltja a kampányt. Nem beszélhetsz arról, hogy te akarsz, s következésképp arról sem, hogy miért akarsz jelölt lenni a püspökválasztás során. Ha nem beszélhetsz, nem fognak megismerni. Ha nem ismernek, nem fogsz elég jelölést kapni. Ja, és, ha mégis kapnál, de nem eleget, akkor készülhetsz egy „kicsi” háborúra, ahol te puszta kézzel, az ellen pedig teljes fegyverarzenállal felszerelkezve harcol, és végül ő győz. Mert, hogy jössz te ahhoz, hogy a fennálló rendet megkérdőjelezd?
Igen, ettől már csak egy lépés választja el az isteni rend megkérdőjelezését! Azaz, ha a felülről „csöpögtetett” jelölttel szembe mész, Isten akaratával mész szembe. Ezért, végül magadat zárhatod ki egyházadból, a magyar református szentek közösségéből.
De ki is a püspök? És mit csinál, hogy ilyen fontos nekünk az egyházkormányzásban betöltött szerepe?
Magamat és másokat is megkímélnék attól, hogy a református alkotmány idevonatkozó részeit idézzem, mely szerint a zsinatpresbiteri elvek szerint működő egyházunkban a paritás elve valósul meg a kormányzásban. Így a püspök is csak egyik tagja a kormányzás adott szintjén, az egyházkerület, illetve a zsinat elnökségének. Törvény szerint nem sok joga van. Annál több a felelőssége.
A valóságban pont fordítva van minden. A rendszer majd minden jelentős, döntési és bírói joggal felruházott testületében ott van döntési pozícióban, a legtöbbször elnöki jogkörrel felruházva. Élet és halál ura lehet a mai magyar református püspök. Úr az egyházon belül és báb minden egyéb színtéren. Hogy értsük ezt? A mai magyar valóságban egy protestáns püspöknek gyakorlatilag nem lehet önálló akarata, sőt az „egyházának” sem, hiszen az a gyülekezeti szint kivételével mindenestől állami pénzből él Ő maga is, és az őt igazoló bürokrácia is.
S, hogy micsoda a püspök valójában? Gólem. A mi Gólemünk. A református egyházban élő emberek talán ki sem mondott vágyainak, álmainak és elképzeléseinek a testet öltött alakja. Egy élettelen anyag (agyag): ember. Ember, akit a mi vágyaink keltenek életre, és azok éltetnek. Hagyjuk, sőt akarjuk, hogy helyettünk dolgozzon. Nem csak sabbatkor, hanem minden nap. Mindig. Tegyen értünk, hogy nekünk, „akik nem látunk bele és nem értünk hozzá”, nekünk mindannyiunknak jobb és könnyebb legyen. És elhisszük, hogy a mi akaratunk megegyezik az Isten akaratával. Azaz a mi Gólemünket is az „ige” kelti életre. „Ez Isten akarata”, hogy X.Y. legyen a püspök.
De a Gólem önálló életre kel. Mindig. A mi Gólemünk is.
Ha a múlt eme terhes örökségétől meg akarunk szabadulni, ki kell mondanunk, hogy a mi egyházunkba sem kellenek püspökök. Tévedtünk. Az ő nevükben is bocsánatért esedezünk Istenhez. És megújulásért.