Napi ige
július 17
„Így szól az Úr, /…/ gazdagon megáldalak”1Móz 22
1 Ezek után történt, hogy Isten próbára tette Ábrahámot, és megszólította: Ábrahám! Ő pedig így felelt: Itt vagyok. 2 Isten ezt mondta: Fogd a fiadat, a te egyetlenedet, akit szeretsz, Izsákot, menj el Mórijjá földjére, és áldozd fel ott égőáldozatul az egyik hegyen, amelyet majd megmondok neked! 3 Ábrahám fölkelt reggel, fölnyergelte a szamarát, maga mellé vette két szolgáját meg Izsákot, a fiát. Fát is hasogatott az áldozathoz. Azután elindult arra a helyre, amelyet az Isten mondott neki. 4 A harmadik napon fölemelte tekintetét Ábrahám, és meglátta azt a helyet messziről. 5 Ekkor így szólt Ábrahám a szolgáihoz: Maradjatok itt a szamárral, én pedig a fiammal elmegyek oda, imádkozunk, és utána visszatérünk hozzátok. 6 Fogta tehát Ábrahám az égőáldozathoz való fát, rátette a fiára, Izsákra, ő maga pedig a tüzet meg a kést vitte; így mentek ketten együtt. 7 Egyszer csak Izsák megszólította apját, Ábrahámot: Apám! Ő ezt felelte: Itt vagyok, fiam. Izsák megkérdezte: Itt van a tűz meg a fa, de hol van a bárány az áldozathoz? 8 Ábrahám azt mondta: Isten majd gondoskodik bárányról az áldozathoz, fiam. Így mentek tovább ketten együtt. 9 Amikor eljutottak arra a helyre, amelyet Isten mondott neki, oltárt épített ott Ábrahám, elrendezte rajta a fadarabokat, megkötözte a fiát, Izsákot, és föltette az oltárra a fadarabok tetejére. 10 De amint kinyújtotta Ábrahám a kezét, és megfogta a kést, hogy levágja a fiát, 11 kiáltott neki az Úr angyala az égből: Ábrahám! Ábrahám! Ő így felelt: Itt vagyok. 12 Az angyal így szólt: Ne nyújtsd ki kezedet a fiúra, és ne bántsd őt, mert most már tudom, hogy istenfélő vagy, és nem tagadtad meg tőlem a fiadat, a te egyetlenedet. 13 Akkor fölemelte Ábrahám a tekintetét, és meglátta, hogy ott van egy kos, szarvánál fogva fönnakadva a bozótban. Odament Ábrahám, fogta a kost, és azt áldozta föl égőáldozatul a fia helyett. 14 Azután így nevezte el Ábrahám azt a helyet: Az Úr gondoskodik. Ma ezt mondják: Az Úr hegyén a gondviselés. 15 Az Úr angyala másodszor is kiáltott Ábrahámnak az égből, 16 és ezt mondta: Magamra esküszöm, így szól az Úr, hogy mivel így tettél, és nem tagadtad meg tőlem a fiadat, a te egyetlenedet, 17 azért gazdagon megáldalak, és úgy megszaporítom utódaidat, hogy annyian lesznek, mint égen a csillag, vagy mint a homokszemek a tengerparton. A te utódod birtokolni fogja ellenségei kapuját, 18 és a te utódod által nyer áldást a föld minden népe, mert hallgattál szavamra. 19 Ezután Ábrahám visszatért szolgáihoz, elindultak, és együtt elmentek Beérsebába. Ábrahám továbbra is Beérsebában lakott. 20 Ezek után hírül adták Ábrahámnak: Milká is szült fiúkat öcsédnek, Náhórnak: 21 Úcot, az elsőszülöttjét, Búzt, annak öccsét, és Kemúélt, Arám atyját, 22 továbbá Keszedet, Hazót és Pildást, Jidláfot és Betúélt. 23 Betúél nemzette Rebekát. Ezt a nyolcat szülte Milká Náhórnak, Ábrahám öccsének. 24 Másodfelesége, akinek Reúmá volt a neve, szintén szült neki: Tebahot, Gahamot, Tahast és Maakát.
Bibliaolvasó Kalauz – Fodor Ferenc igemagyarázata
Izsák, az ígéret gyermeke megszületett. Ábrahám biztosítva látta a jövendőt. Isten azonban azt akarja, hogy jövendőnk biztosítékát ne személyekben és ne dolgokban lássuk, hanem őbenne. Keressük először az „ő országát és igazságát, s mindezek ráadásként megadatnak” (Mt 6,33).
RÉ21 715
Fohász | 829 | Kérlek téged, Istenemet
„Miért féltek ennyire?”Mk 4,35–41
35 Ugyanezen a napon, amikor este lett, így szólt hozzájuk: Menjünk át a túlsó partra! 36 Ők pedig otthagyva a sokaságot, csatlakoztak hozzá, minthogy ő már a hajóban volt; de más hajók is követték őt. 37 Ekkor nagy szélvihar támadt, és a hullámok becsaptak a hajóba, úgyhogy az már kezdett megtelni. 38 Ő pedig a hajó hátsó részében a vánkoson aludt. Ekkor felébresztették, és így szóltak hozzá: Mester, nem törődsz azzal, hogy elveszünk? 39 Ő pedig felkelt, ráparancsolt a szélre, és azt mondta a tengernek: Hallgass el, némulj meg! És elült a vihar, és nagy csendesség lett. 40 Akkor ezt mondta nekik: Miért féltek ennyire? Még mindig nincs hitetek? 41 Nagy félelem fogta el őket, és így szóltak egymáshoz: Ki ez, hogy a szél is, a tenger is engedelmeskedik neki?
Az Ige mellett – Bereczky Ildikó igemagyarázata
(40) „Miért féltek ennyire?” (Mk 4,35–41)
„Navigare necesse est, vivere non est necesse”: „Hajózni szükséges, élni nem szükséges”. A tanítványok sem hobbiból hajókáztak a Genezáreti-tavon, hiszen az a bárka létüket szavatolta, és közlekedési eszközül is szolgált. Ha esett, ha fújt, menni kellett. Szaktudásukkal, emberi erejükkel alkalmazkodtak is a körülményekhez. Mégis olyan vihar érte el őket, amelyen nem tudtak úrrá lenni. Kicsúszott a lábuk alól a talaj, éppen akkor, amikor Jézus is velük volt, és békésen aludt. Az a kétségbeesés és szemrehányás tört fel belőlük iránta, amellyel mi is kiáltani szoktunk, ha elveszítjük életünk biztonságot nyújtó támasztékait: „…nem törődsz azzal, hogy elveszünk?” Persze, hogy félünk, amikor megrendül az egészségünk, anyagi létünk, kapcsolataink, társadalmi helyzetünk, semmivé lesznek erőfeszítéseink! Miért engedi ezt Jézus, és mitől tud ő ilyen nyugodt maradni? Miért kell mindezt átélnünk? Talán mert azt szeretné, ha mi is abba a kézbe kapaszkodnánk, amelyik őt is kiemelte a legnagyobb mélységből. Összetörhet a hajó, mégsem süllyedünk el. A felülről megtartatást, a vízen járás csodáját csak a háborgó tengeren lehet átélni, amikor már nincs mibe kapaszkodni: „…mégsem vagyok egyedül, mert az Atya velem van.” (Jn 16,32)