Kedves Testvérek! Ünneplő Gyülekezet! Ez5,1-16. Közel 30 éve már annak, hogy egy Debrecen közeli településen egy közismert ember temetésén megtörtént a következő eset. A temetés alatt szakadt az eső, és már az elhantolás következett, amit, mint ahogy mindannyian tudjuk, igeolvasás, vallástétel és az áldás előz meg. A lelkipásztor igeolvasás közben azt vette észre, hogy az esőtől fellazult, agyagos föld szó szerint megindul a lába alatt, s ő hihetetlen lélekjelenlétének köszönhetően az utolsó pillanatban lendületet vett és átugrotta a nyitott sírt. Biztonságban fogott talajt a sírgödör másik oldalán, s mintha mise’ történt volna, olvasta tovább az igét, majd befejezte a síri szertartást.

Néhány héttel később újabb temetést jelentettek be a lelkészi hivatalban, s a lelkipásztor, miután minden adminisztratív és lelkigondozói kötelezettségnek eleget tett, megkérdezte a hozzátartozókat, hogy esetleg van-e még valami különleges kérésük a temetéssel kapcsolatban. Az elhunyt özvegye tördelni kezdte a kezét, majd kicsit szégyenkezve, lehajtott fejjel azt mondta: „Tiszteletes úr, ha lehet, mi is az ugrós temetést szeretnénk kérni.”

Kedves Testvérek! 2008. június 21-én Mikepércsen is volt már egy ugrós beiktatás, azaz volt itt egy nagy ünnep, ami a mi szándékaink szerint beiktatásnak indult, de ugranunk kellett egy nagyot, mert az egyházmegye akkori vezetése sajátos körülmények között és törvénytelen eszközökkel megakadályozta, hogy az legyen. Az élet, illetve, ha pontosak akarunk lenni, az egyházmegye mostani vezetése azonban úgy akarta, hogy mégis legyen beiktatás. Esperes úrral és gondnok úrral tartott közös egyeztetés során arról beszéltünk, hogy az eltelt évek okán már hálaadásra is van okunk, hiszen a megválasztás óta eltelt öt évben a zsoltáros szavaival szólva, sok csodás dolgot cselekedett velünk az Isten.

Szóval itt vagyunk, s közösen adunk hálát Istennek mindazért, amit velünk és általunk cselekedett a mögöttünk hagyott évek során. Itt vagyunk és ünnepelünk, de ez a nap, ez az óra nem azért ünnep, illetve nem csak azért ünnep, mert ilyen sokan vagyunk, s mert a sokadalomban egyházi méltóságok, más gyülekezetek lelkipásztorai és küldöttsége, vagy éppen messziről jött barátok és ismerősök vannak jelen. Hanem azért, mert felhangzik közöttünk az Isten igéje. S nekünk az a reménységünk, hogy ez az ige hozzánk szól, bennünket szólít meg. Az a reményünk, hogy Isten maga szól hozzánk.

Az ilyen alaklomról, a valódi ünnepről, ami harsány külsőségek helyett inkább megállás és elcsendesedés, erről írja Pilinszky János, hogy olyan ez, mint amikor az útépítő munkás megáll a kőtörésben, felegyenesedik, s maga mögé tekint, hogy végig nézve az elvégzett munkán, értelmet nyerjen az egyébként teljesen értelmetlennek tűnő kopácsolás, a mindennapi munka. És az ilyen módon megálló ember a hirtelen beálló csendben, amiben egyébként tovább lüktet a világ, észreveszi az Isten jelenlétét. Mert Isten, a kísértővel ellentétben, aki az indiszkréció maga, aki tele akarja suttogni a fülünket, fejünket mindennel, hogy az Isten valóságát észre ne vegyük, szóval az Isten, ahogy az Jézusban kimondatik, az ajtó előtt áll. A mi ajtónk előtt, csendben. S arra vár, hogy mi behívjuk Őt. Ő, aki Krisztusban minden ember számára érthető módon szólt, most, a mi ünnepünkön bennünket keres az Ő igéjével.

S már mondhatná is valaki, szólhatna egy kicsit biztatóbban és szeretetteljesebben hozzánk, mint ahogy teszi azt a felolvasott igében. Mielőtt azonban bárki azt gondolná, hogy én választottam ezt az igét, hogy megdöbbenést keltsek vele, hadd mondjam el, hogy 1994. szeptembere óta, minden alkalommal a bibliaolvasó kalauz szerinti napi ige alapján hirdetem az Isten igéjét. Igaz, amikor az egyházmegye elnökségével történt egyeztetést követően, a beiktatás-hálaadás napját kijelöltük, s ezt követően megnéztem a mai napra szóló igét, erősen elgondolkoztam azon, hogy változtatni kellene ezen a régi szokásomon. Végül mégis úgy jártam, mint az idézett próféta, Ezékiel. Megettem, megemésztettem az Úr igéjét, s édessé vált bennem a keserű szó.

Igen, így kezdődött Ezékiel prófétai szolgálata is, hogy meg kellett ennie, amit az Isten adott neki. Ő pedig egy könyvtekercset adott, ami az abban a korban szokásos pergamentekercstől eltérően, mindkét oldalán tartalmaz írást, amit úgy is értelmezhetünk, hogy nincs benne hely emberi betoldásnak és magyarázatnak. Ezékielnek egy olyan írással teli tekercset kellett lenyelnie, ami mindenestől Istentől származott. A megszólított próféta számára az üzenet egyértelmű volt: szónoklás, figyelmeztetés és ennek következtében megpróbáltatás lesz a része, miután lenyeli a tekercset, azaz, magáévá teszi az Isten rábízott üzenetét. De ő magáévá tette a parancsot, lenyelte a tekercset, megtöltötte a gyomrát az üzenettel, és láss csodát, keserűség helyett, édessé vált a szájában a rábízott üzenet.

Szóval itt vannak előttünk ezek az ítéletes prófétai szavak, és mi azt várjuk, hogy itt és most, hozzánk szóló üzent legyen ezekből. Lássuk tehát, hogy mit jelentettek ezek a szavak akkor és mit jelentenek most!

Kedves Testvérek! Isten választott népe, Izrael, életének legválságosabb időszakának a kellős közepén van, amikor Ezékiel elhívást nyer a prófétai szolgálatra, s Isten rajta keresztül szól a néphez. A babiloni fogság, mert erről van szó, olyan felfoghatatlan és feldolgozhatatlan trauma volt a zsidó nép életében, ami egész létét megkérdőjelezte: Az ígéret földjének népe idegen országban, az Isten által ígért és megadott földtől távol, legyőzve, megszégyenülve vár valami csodára, amikor Isten Ezékiel által még az akkorinál is kilátástalanabb és keserűbb jövőt ígér nekik. Természetesen merül fel bennünk a kérdés: Miért fordul Isten saját népe ellen?

Válaszolva a kérdésre mindenekelőtt látni kell, hogy Isten és az Ő választott népének viszonya egy sajátos tényen nyugszik. Ez tény pedig az Egyiptomból történő szabadítás. Az az esemény, amelynek során Isten vezeti az övéit, az övéi pedig engedelmesen követik Őt. Magyarán: engedelmeskednek neki. Így alakul ki a megváltoztathatatlan kapcsolat: A „férgecske Jákób” -, ahogy Ézsaiás által nevezi Isten a népet – így lesz az Ő szövetségese. A haszontalan és élősködő, mások által eltiporni akart nép Isten vezetése miatt az Ő ígéreteinek hordozójává válik.

Erről a tényről énekel győzedelmes hittel az első bírák egyike Debóra, aki elmondja: az Úr vezeti az Ő népét. Ez a tény áll ott a Tízparancsolat elején: Én az Úr vagyok a te Istened, aki kihoztalak téged Egyiptom földjéről a szolgaság házából. Ne legyenek néked idegen isteneid én előttem.

És a felolvasott ige mégis arról beszél, hogy nemcsak, hogy idegen istenei voltak a választott népnek, de még az áldozatot is, akár saját gyermekeiket is az emberi kéz alkotta élettelen csinálmányoknak ajánlották fel az élő Isten helyett.

Az áldozatok bemutatásának helye pedig az a sok hegy, magaslat, amelyek elpusztítására a mi igénk szavai vonatkoznak. Ezek azok a hegyek melyekről a szabadító Isten közelségének örömét kellene hirdetni, hogy az ország legtávolabbi pontján, reménytelenségben élő ember is meghallhassa: Megszabadít és vezet bennünket az Isten! Ahogy a háborús csaták után a győzelmet, úgy kellene az Isten győzedelmes szabadítását is hirdetni a magaslatokról.

Izrael nem ezt teszi, ezért Isten kiszolgáltatja őket egy idegen népnek, Babilonnak. És miután tízezreket vittek láncra verve Babilonba, a királyi családot és udvari embereket, a nép előkelőit, a rettenetes trauma után Isten az Ő prófétája által üzen: Lesz még rosszabb is!

És ezen a ponton vegyük észre Kedves Testvérek, hogy mennyire tragikus tud lenni a prófétai sors! A próféta Isten akaratának a szószólója. Az egyiptomi szabadulást, a pusztai vándorlást követő letelepedés után, amikor a nép királyt választott magának, Isten úgy rendelkezett, hogy a király legyen az Ő akaratának végrehajtója, a próféta pedig a szószólója. Abban az esetben is, ha a király már nem az Ó akaratát teljesítené. Ezért a királyság korai időszakában teljesen természetesnek tűnt, hogy a próféta a király embere. Ott van vele, mellette. De amikor a királyok ténylegesen letértek az Isten által kijelölt útról, és az Isten akaratával ellentétes dolgokat cselekedtek, a prófétákat akkor is megtartották az udvar szolgálatában, hogy a nép szemében ne legyen hiteles, amit mond. „Az Ő kenyerét ette, az ő embere volt! Mit beszél akkor vele szemben?” És Ezékiel is a királyi udvar embereivel kerül a fogságba, és mégis fel kell állnia, és azt mondani, az Isten azt mondja nektek: „elpusztítalak benneteket, még inkább szétszórlak benneteket!” 

Kedves Testvérek! Itt az ideje, hogy feltegyük magunknak a kérdést: Milyen ellenséges erő fogságában szenvedünk mi, akiket ma szólít meg Istennek ez az igéje? Milyen erő, milyen hatalom tart bennünket rabságban, ami az Isten hűtlenségéről, gyengeségéről és az Ő teljes hiányáról akar meggyőzni bennünket? Pénz? Pozíció? Hatalom? Siker? Gyász? Kudarc? Megszégyenítettség? Magány? Mi az, ami azt akarja elhitetni velünk: Én erősebb vagyok, mint a te Istened!

És milyen fogságban van, a mi gyülekezetünk itt Mikepércsen? Milyen fogságban vannak református gyülekezeteink és egyházunk egésze? A mi magaslatainkon kinek mutattunk be áldozatot? Kinek áldoztuk gyermekeinket? A múló időnek? Amit előbb csak meg akarunk nyerni magunknak, majd le akarjuk győzni, majd életünk végén csak megállítani szeretnénk, de minden kísérletünk kudarcba fullad? A múló időnek áldozunk, ami a görög mitológia és a mi személyes tapasztalatunk szerint is felfalja saját gyermekeit? A hatalomnak? A politikának mutatunk be áldozatot? Embereknek? Emberi intézményeket akarunk megnyerni, amikor az élő Isten velünk van? Hát mi folyik a mi magaslatainkon Drága Testvéreim? Odadobjuk a jövőnket? A jövő embereit hamis indulatoknak, ahelyett, hogy Istennek engedelmeskedő fiakat nevelnénk?

Hát halljuk meg akkor mit mond az Isten nekünk? „Minden lakóhelyeteken rommá lesznek a városok, és elpusztulnak az áldozóhalmok, hogy oltáraitok is rommá legyenek, és elpusztuljanak.” Azaz, ha Isten akarja, akkor nekünk nem lesznek gyülekezeteink és templomaink. Megsemmisülnek, elpusztulnak a mi vétkeink miatt.

Persze azt is mondja Isten nekik és nekünk: „… hagyok maradékot. Lesznek, akik megmenekülnek a fegyvertől, a népek közé szétszóródva az országokban. Akkor majd megértik megmenekültjeitek a népek közt, ahová fogságba vitték őket, hogy én törtem össze tőlem elfordult parázna szívüket és bálványaikkal paráználkodó szemüket.” 

Ezek után mondja meg nekem valaki Drága Testvérek, miért kell nekünk szétszóratni, ahhoz, hogy megértsük az Isten hozzánk is szól, bennünket is keres? Miért kell nekünk szétszóratni, hogy meghalljuk végre az Isten hozzánk szóló igéjét? Mert lássuk meg, hogy úgy élünk! Szétszóratva: Egymás mellet, nem értve és nem hallva a másik szavát. A szétszórattatás azonban már a megépítés kezdete. Van maradék! És ez a bennünket megszólítani akaró jó hír a mai napon!

Van maradék!

És tudjátok, az Isten felfoghatatlan kegyelme által ez a maradék nem faji, vérségi, származási, gazdasági, szociális és iskolázottsági korlátok közé van beszorítva, hanem Krisztusban, az emberré lett Istenben van! Krisztusban van maradék! Nála, benne és általa van megmaradás! „Benne élünk, mozgunk és vagyunk”, ahogy Pál mondja Athénban.

És ennek a Krisztusnak a Lelke nekünk adatik! Ez a pünkösd csodája és ajándéka. Isten Lelke, azaz Isten maga cselekszi meg velünk, hogy a mi, Tőle elforduló, bálványimádásra hajlamos, élettelen kőszívünk, ami nem akarja hallani az Isten igéjét, szóval, hogy az élettelen kőszív helyén új szív legyen. Mert Ő tudja: szív nélkül nincs élet! Mert a szív az élet forrása. És, ha a szívhez vezető erek elmeszesednek, a szív is megkövül, nem pulzál. Nincs élet! Ha viszont az Isten igéje eljut a szívig, akkor az élet tér vissza oda! Akkor a szív meg tud újulni! És hallottuk mit mond a mai újszövetségi ige! „Isten igéje élő és ható, élesebb minden kétélű kardnál, és áthatol az elme és a lélek, az ízületek és a velők szétválásáig, és megítéli a szív gondolatait és szándékait.” 

Kedves Testvérek! A tény ismert előttünk: mindenkinek egy szíve van. Ezért szól az Isten hozzánk külön-külön, egyenként. Ő a mi szívünket keresi az Ő igéjével. Ennek az igének pedig, az engem kereső Isteni szónak, a győzedelmes jóhírnek, hogy nekünk szabadító, bennünket Lelke által vezető Istenünk van, a mi magaslatainkon kell elhangozni: Gyülekezetekben és egyházi közösségeinkben, iskoláinkban, intézményeinkben. Ha ott, tii ezeken a helyeken emberi bölcsesség és üres, hamis szólamok hangzanak el, és egymás közötti ügyeinkben indulatok uralkodnak, akkor az Isten majd keres más csatornát, amin keresztül eléri az emberi szíveket. Itt Mikepércsen is, Debrecenben is, Magyarországon is.

Ezékiel próféta szavain keresztül a Lélek most azt mondja nekünk:

Neked és nekem egyéni felelősségünk van az Isten megkeresésére adott válasz során. Ne a másikban keresd a hibát! És ne azt várd, hogy a másik cselekedjen és szóljon helyetted! Az Isten téged keres. Te válaszolj neki! Tedd ezt felelősséggel.

Mindezzel együtt meg kell végre értenünk: az élő Istennek, az egyetlennek nincs szüksége sem templomra, sem népre, sem nemzetre. Őt nem érdekli a vallás! A bálványoknak igen! Nekik kell templom, oltár és áldozat, mert ezek nélkül nem léteznek, mert csak abból állnak, amit, mi emberek adunk nekik. De az élő Isten semmire nem tart igényt minden az Övé. Ő embereket akar magának. Ember-népet akar. Embereket, akik a döntés hatalmának birtokában vannak, akik megteremtik a jogot azok számára, akiknek nincs, azoknak, akiknek igazságtételre van szükségük. Isten embereket akar, olyanokat, akik erejüket a gyöngék megsegítésére használják. Embereket akar, akik egymással közösséget vállalnak. Ezért adja magát nekünk Krisztusban.

És ezért engedi, hogy lerombolják az ősi oltárokat a magaslatokon, ezért engedi, hogy elpusztuljon Jeruzsálem templomával együtt, és ezért hagyja, hogy ma még látszatra létező egyházi közösségek, egykor sokra hivatott egyházak megszűnjenek, mintha nem is lettek volna.

Mert nem elég Istenre hivatkozni, őt élni kell!

A próféta feladata, Kedves Testvérek, hogy az Isten bennünket is megújítani akaró igéje a maga hamisítatlan valóságában megszólaljon. Akkor is, amikor az emberek, sőt az Istenre hivatkozók sem akarnak hallgatni az Úr tanítására. Akkor is, amikor azt mondják a látóknak, hogy ne lássatok, akkor is, amikor nevetnek rajtunk és gúnyol mindenki, akkor is, amikor mi magunk azt gondoljuk: nem törődöm vele, tudniillik Istennel, nem szólok többé az ő nevében. Nekünk szólni kell,

mert akinek Isten igéje perzselő tűzzé vált szívében, és csontjaiba van rekesztve, az erőlködhet, erőlködhet, hogy magában tartsa, hogy ne mondja, vagy ne úgy mondja, de nincs rajta hatalma.

Kedves Testvérek! Istennek egy népe, Krisztusnak egy egyháza van. Azok tartoznak oda, akik engedelmeskednek az Ő igéjének Lélek által. Ha mi itt Mikepércsen idetartozunk, az Isten kegyelméből van az. Ha itt az Isten igéje szól, és vannak, akik azt hallgatják és megélik, akkor a jelenlegi szétszórattatás ellenére is van jövőnk. Van megmaradásunk. Mert Isten nekünk is csodálatos jövőt készített a Krisztus halálból való feltámadása által. Hogy addig milyen úton megyünk, rajtunk múlik. Ő cselekedje, hogy az Ő szavának engedelmeskedve járjunk ebben a világban, ezen a helyen, ebben a közösségben! Ő segítsen és áldjon meg minket! Ámen

(Beiktatási igehirdetés 2012. július 28-án Mikepércsen)