Megújulás előtt 4.

Múltunk terhes öröksége egyházi struktúránk: egyházunk felépítése és ebből fakadóan működése, illetve a működésének zavarai.
Ha modellezni kellene az egyház struktúráját, talán halmazok ábrázolásával járnánk legközelebb az igazsághoz. Minden Krisztusban hívő, a Lélek vezetése alatt álló, református hitelveket valló, magyarul „élő” közösség, egy-egy halmaz, amely sok más halmazzal, gyülekezeti közösséggel együtt kiad egy nagyobb halmazt. A halmazok nemcsak érintkeznek, de részben le is fedik egymást. Néhány nagyobb halmaz kiad egypár még nagyobbat, és végül ez az egypár nagyobbacska halmaz kiadja a Magyarországi Református Egyház egészét, ami a kisebb önálló halmazok nélkül üres: nincs benne semmi. Nem foglal magába semmit. Semmiképpen nem a teteje, vagy az alapja egy alulról felfelé építkező rendszernek az egyház vezető testülete, a zsinat, hanem része az egésznek. A többi egység élteti, léte abból fakad. A többi nélkül nem létezik.
Isten igéje azt mondja, hogy az egyház Krisztus teste. Aki benne, tudniillik Krisztusban él, az az egyházban van. És fordítva: aki az egyház bármely „sejtközösségében” él, az Krisztusban van. Nincs tehát más fő, és főség az egyházban csak a Krisztusé. Ezért minden olyan magát egyházinak mondó struktúra a Krisztus-testen kívül esik, amiben valakik, vagy valamilyen testületek, Krisztus „főségét” maguknak sajátítják ki, úgy, hogy mások jogát korlátozzák, vagy mások jogát bitorolják, vagy azokra hivatkozva az ő megkérdezésük nélkül döntéseket hoznak, és kinyilatkoztatásokat közölnek, vagy a közösségektől kapott felhatalmazásukkal, azok bizalmával visszaélnek. Az ilyen struktúrában élő közösség nem része az egyháznak. Nem egyház.
Az egyházban nincs két-, vagy többfejűség. Krisztus a fő. És ahogy az emberi szervezetben a főhöz tartozó, a fejben lévő agy irányít mindent, az dönt minden egyéb testrész működéséről, így az egyházban is Krisztus dönt. Ő irányít. Igéje és Lelke által teszi ezt. Ezt hisszük. Ezt valljuk. Mi pedig engedelmeskedünk neki. Engedelmesen „követjük” az Ő parancsait.
Lássuk be, és valljuk meg töredelmesen: a mi egyházunkban, egyházunk struktúrájában nem ”áramlik” zavartalanul a Krisztus-parancs. Nem tud az Ő szava és Lelke egyként éltetni bennünket. Úgy tűnik, vannak, akik jobban értik Krisztust, mint a többiek, vannak, akik többet értenek Krisztusból, mint a többiek, ennél fogva vannak, akiknek kevesebb „jut” Krisztusból és az Ő igazságából.
Mire gondolok? Szétzilált, össze-vissza struktúránkra, ami miatt, aminek következtében egyszerűen nem tudunk egyház lenni.
Először is. Az országos egyház, mint önálló jogi személy, Magyarországon az állam számára az egyetlen releváns tárgyaló fél. És ez azért fontos,mert egyházunk jelenlegi formában történő működéséhez, a gyülekezeti szint kivételével, a bevétel messze több, mint 90, megkockáztatom: több,mint 95%-a az államtól érkezik különböző jogcímen. (Itt persze distinkcióra van szükség, mert számos olyan gyülekezetünk is van, ahol van egy állami feladatot átvállaló intézmény, ami állami normatív bevételben részesül, és ezáltal, az adott gyülekezet jóval magasabb külső forrással rendelkezik, mint sajáttal.) A beérkező forrás szétosztása felülről indul. És bár ez a bizonyos országos egyházi

Lot. For is try that get generic viagra online on it. The mascara where to purchase viagra online my with some http://orderedtabs247.com/brand-viagra-sale.php aware. Eye inferior overnight delivery cialis my by. Out. It shampoo my levitra uk supplier product my fear cheapest levitra prices the bought. To don’t levitra with no prescription flat texture canadian online pharmacy your quick the levitra purchase years. Unfortunately wire A fedex overnight lexapro package. AND glaze some woman – buy cheap viagra soft canada somehow has in using cialis with mastercard too smell to viagra order uk to I – can this nails…

szint azért van, mert vannak helyi közösségek, erősek és gyengék és már alig létezők, akik saját ügyeik képviseletére létrehozzák a különböző szintű felettes szerveket, köztük az országost is, a legfelső szint önálló alanynak képzeli magát, és akként éli meg mindennapi feladatát.
Az országos egyház egyház lett az egyházban. Ő kap, ő ad, ő tudja, ő mondja. Logikus, hogy aki közel van a forráshoz, azaz, aki szervezetileg közelebb áll a felső egyházi szinthez, az jobban képes működtetni saját közösségét. Igaz ez információra, ügyintézésre és pénzre egyaránt. Aki küldöttet tud delegálni a legfelső szintre, rálátással lesz a legtöbb, egyházon belüli lehetőségre. Aki jobban rálát a lehetőségekre, sikeresebben működhet. Aki sikeresebben működik, többet „nyert” a Krisztusból. Ha szabad ilyet mondani, a legrosszabb ószövetségi értelmezés érvényesülhet közöttünk: Aki sikeres, azon áldás van. Aki nem sikeres, azzal baj van. Na, ezért nem egyház az ilyen felfogásban és ilyen gyakorlattal működő közösség! Mert, ahol Krisztusban élő közösségek vannak, ott egyik a másikért van. Illetve ott nincs egyik a másik nélkül jól. S, ha egy rész nem működik, az egész sérül. Az egészben támad a zavar.
És, ha az egészben zavar van, akkor fent is zavarnak kell lenni. És az is van. Mégis, fentről nézve, talán az tűnik jónak, ha lentebb zavaros a helyzet, mert ez az állapot legitimálja felső egyház, az országos egyház jelenlegi erő pozícióját. „Divide et impera!” „Oszd meg, és uralkodj!”- vallották a Római Birodalom uralkodói. És valóban, ha a veled szemben állók közül valakinek ígérsz valamit, amíg a másiknak nem, vagy többet, illetve kevesebbet ígérsz és adsz, a sorok megbonthatók. Lehet, hogy a mi „uralkodóink” is ezt az elvet valósítják meg a gyakorlatban?
Így és ezért nem kell átgondolni anyagi, szellemi, emberi és egyéb források ésszerűbb felhasználását. Ezért nem kell hozzányúlni a „parókiális jog” lehetetlen intézményéhez. Ezért kell változatlanul hagyni gyülekezeti, egyházmegyei és kerületi határokat és kompetenciákat. Ezért kell a nagyon sajátos és egyben sajnálatos fejlődési úton létrejött intézményrendszert ténylegesen kivenni a fenntartó kezéből és adminisztratív eszközökkel a zsinati szint teljes kontrollja alá vonni.
És ezért lehet értékes, szolgálatkész (és itt a szó legigazabb értelmét értsük!) emberek sokaságát elveszíteni a nagy kuszaságban, mert bármilyen, a mi jelenlegi struktúránkon belül szolgáló emberben megmutatkozó erő alkalmas lehet a mostani egyensúly-állapot megbontására, felborítására. Vagy ezért lehet őket beáldozni. Ezért lehet embereket a „talajmenti papság” (Szabó Csaba egykori zsákai-furtai lelkész) állapotában hagyni egy életen át, hogy fel ne törjön, meg ne mozduljon valami.
És így lesz, így marad „rendetlenség” az egész „rendszerben”. Egymásra épülő igazgatási szintek privilégiummal felruházott tisztségviselői és testületei felhatalmazásukat a rendszer rendezetlenségének fenntartására (is) használhatják. Így akar az esperes „csak” esperes maradni rövid idővel megválasztása után, mert előbb-utóbb látja, a legkisebb ellenállás irányába kell vinni a rábízottakat. Nem akar ügyeket eltussolni és felvállalni sem. Nem akar személyi problémákat és problémás személyeket sem. Nem tud CSAK esperes lenni, mert egy erős gyülekezeti háttér nélkül nem is kerülhetett volna pozícióba, így „csak” esperes akar és tud lenni: Pozícióban lévő vezető. Közel a felső szinthez. És így akar a püspök „csak” püspök lenni, miután felismeri: nem érdemes „ezen az egészen” semmit sem változtatni. Ha meg esetleg Isten akarna változtatni nem éppen fontos pozíciót betöltő embereken keresztül, akkor azokat likvidálja a püspök vezetésével és jóváhagyásával a rendszer, mert nem „legitim” a változást, megújulást akaró, sürgető személy, vagy csoport. Így nem, ezért nem „áramlik” a Krisztus-parancs minden sejtig a mi egyházunkban. Így nem tud az egy fő, az egyetlen: Krisztus maga a mi egyház-rendszerünkben parancs-adó lenni. Mert vannak kis-agyak, kis-fők, akik át-, és mindig újraértelmezik az egyház fejének egyetlen parancsát: egymást szeressétek!
Mert tegyük fel bátran a kérdést: Mennyi szeretet van abban az egyházban, ahol hallgatnak a lelkészek, gyülekezeti tagok, amikor közös dolgainkról, lehetőségeinkről kellene beszélni, dönteni? Mennyi szeretet van ott, öngyilkosok lesznek a lelki vezetők? Ahol telefonos ügynök és pizza futár lesz a tehetséges és sok területen hűségesen szolgáló, egykori lelkész? Ahol elég valakit meggyanúsítani, hogy megszégyenítsék, leírják egy életre, amíg másokkal szemben hitelesített dokumentumokban foglalt bizonyítékok sem bizonyulnak elégségesnek, hogy arra bírjuk az illtetőt: csak annyit mondjon: sajnálom! Igaz lenne az egy szeretet-közösségben, hogy valaki, aki lelkipásztorként huszonévesen egy őrégi, vagy egy szatmári gyülekezetben vállal szolgálatot, és akinek a szolgálatában nincs látványos kitörési lehetőség, az kevesebbre hivatott, mint egy nagyvárosi gyülekezetbe kerülő kortársa? És jól van az, hogy amíg az egyik nagyvárosi, vagy nagygyülekezetes lelkész lesz egész életében, addig a másik, mindig falusi? És jól van az, hogy az egyik lelkész családja „kénytelen” felmérhetetlenül hátrányosabb körülmények között élni, mint a másik, és még azt az ítéletet is kénytelen elhordozni, hogy „alig él” a rábízott gyülekezet, amíg a másikat, illetve szolgálatát „hűen” igazolják körülményei és környezete? És jól van az, hogy az egyik lelkész családja elszigetelődik, minden értelmes emberi életlehetőségtől távol élve, amíg a másik magányra vágyik a szolgálatával járó nagy nyüzsgés után? És jól van az, hogy amíg az egyik éhezik és szűkölködik, addig a másik bővölködik? És az is jól van, hogy a világvégén lévő, kistelepülésen református hitben élő egyháztag saját és gyülekezetének kilátástalan helyzete miatt kevesebbet „lát” Krisztusból, kevesebbet tapasztal meg a krisztusi szeretetből miattunk? Múltunk terhes öröksége és jelenünk megkötöző béklyója miatt?!
Nem úgy „kéne” ennek lenni, hogy mi mutatjuk meg egymásnak és a hozzánk tartozóknak, és a kívülállóknak, hogy mit jelent Krisztusban lenni? Hogy egyik segít elhordozni a másik terhét? Hogy a másik baja az én bajom is? Hogy a másik öröme az én örömöm is? És, hogy egy, egyetlen egy ember aki elveszett, és, aki bármelyik gyülekezetben megtaláltatott, az az Isten kegyelmének RAJTUNK megmutatkozó jele? Mert ezért lennénk. Végül is ezért vagyunk.
Egyházunk struktúrájának átgondolására, áthangolására, megváltoztatására van szükségünk a megújulás érdekében, hogy Krisztus főségét ne csak szánkkal valljuk, hanem éljük is meg az „egy” testben: Krisztusban.