Reformációra várva

„Miért bánt így az Úr ezzel az országgal és ezzel a templommal? És ezt fogják rá felelni: Azért, mert elhagyták az Urat, az ő Istenüket…” –ezt olvashatjuk a Királyok Első Könyve 9. fejezetében a Bibliában.

Olvashatja ezt bárki, bármikor, de Isten református magyar népe, az egyházunk által kiadott egységes bibliaolvasást segítő vezérfonálnak a segítségével pénteken, szeptember 11-én kellett, hogy olvassa ezt az igét. Igen, a WTC-támadás emléknapján.

Reformációs örökségünk a bibliaolvasás, egyáltalán a mindennapi olvasás, s a hozzá használt magyar nyelv is. És reformációs örökség a valamilyen formában történő vezetése is az egy hiten lévők napi bibliaolvasásának.

És az a hitbeli bizonyosság is reformációs örökségünk, hogy Isten maga szól, szólít meg Lelke által a holt betűn keresztül. Így kérdezzük meg:

Mit mond nekünk ma ez bibliai ige?

Ha valaki elkezdi olvasni a Királyok Első Könyvét, azonnal megérti, hogy az első nagy vonulata e történeti könyvnek a jeruzsálemi templom felépítéséről szól. Dávid fia, az egységes nép fölött uralkodó Salamon kapja meg Istentől azt a lehetőséget, hogy templomot építsen, ahol elhelyezésre kerülhet a frigyláda, az Isten kinyilvánított akaratát tartalmazó két kőtáblával, a Tízparancsolat tábláival, melyek Isten jelenlétének biztosítékai és bizonyossága a nép számára: Isten maga lesz velük, közöttük, mert velük, közöttük van az Ő igéje. Ez az ígéret.

A templomépítés, amennyire valóságos cselekmény és teljesítmény volt, épp annyira szimbolikus is: a jelenlétre vonatkozó ígéret valóság lett: Isten az övéivel van.

A templomépítés és annak fölszentelése után Isten másodszor jelenik meg Salamonnak és ekkor mondja a fent idézett szavakat a következők kíséretében: „Meghallgattam imádságodat és könyörgésedet, amikor könyörögtél előttem. Megszentelem ezt a templomot, amelyet építettél, hogy ott legyen az én nevem mindörökké. Ott lesz a szemem és a szívem is mindenkor. 4 És ha te előttem jársz, ahogyan járt apád, Dávid is, tiszta szívvel és őszintén, és megteszel mindent, amit megparancsoltam neked, megtartva rendelkezéseimet és végzéseimet, 5 akkor állandóvá teszem királyi trónodat Izráelben örökké, ahogyan megígértem apádnak, Dávidnak: Nem vesznek ki utódaid Izráel trónjáról. 6 Ha azonban konokul elfordultok tőlem, ti és utódaitok, és nem tartjátok meg parancsolataimat és végzéseimet, amelyeket elétek tártam, hanem más isteneket fogtok tisztelni, és azokat imádjátok, 7 akkor kiirtom Izráelt arról a földről, amelyet nekik adtam, ezt a templomot, amelyet nevemnek szenteltem, elvetem színem elől, Izráel pedig példabeszéd és gúny tárgyává lesz minden nép előtt. 8 És bármilyen felséges is ez a templom, mégis, aki csak elmegy majd mellette, elborzadva szisszen föl, és ezt kérdezi: Miért bánt így az Úr ezzel az országgal és ezzel a templommal? 9 És ezt fogják rá felelni: Azért, mert elhagyták az Urat, az ő Istenüket, aki őseiket kihozta Egyiptomból, és más istenekhez ragaszkodtak, azokat imádták, és azokat tisztelték. Ezért hozta rájuk az Úr mindezt a veszedelmet.” I.Kir9,3kk

És, bár jóval később, mint, ahogy e szavak elhangzottak, de a templomot lerombolták. Babilónia katonái, a választott nép megítélése szerint, a bálványokban bízó világbirodalom katonái rombolták azt le. Majd a sok évtizedes fogság, az elhagyatottság, megalázatás, az „istentelenség” állapota utáni hazatérést követően megépülhetett a második templom is. Vele együtt újra „épült” a reménység, hogy Isten minden hűtlenség és hitetlenség ellenére is az Övéivel marad. De, ezt a templomot is lerombolták. Ezt már római katonák tették a Krisztus-esemény után. Joggal merül fel a kérdés:

Isten győzetett le? Ő volt gyenge?

Sokakkal ellentétben, én nem hiszem! Nem így gondolom. A nép, és annak tagjai voltak hűtlenek. Isten pedig engedte, hagyta, hogy az elbizakodott, „felfuvalkodott”, Istenre hivatkozó, de Benne nem bízó nép megaláztatásban részesüljön pogány, istentelen népek által. Valóra vált az ígéret: „ … a templomot, amelyet nevemnek szenteltem, elvetem színem elől, Izráel pedig példabeszéd és gúny tárgyává lesz minden nép előtt. És bármilyen felséges is ez a templom, mégis, aki csak elmegy majd mellette, elborzadva szisszen föl, és ezt kérdezi: Miért bánt így az Úr ezzel az országgal és ezzel a templommal?”

Isten akaratából, az inkarnáció csodájának köszönhetően Krisztus lett ”a” templom. Az új templom. Az örök templom. Nem egy nép, hanem minden ember számára menedék és találkozási pont lett ez a „templom”: akik Krisztusban hisznek, azok Krisztusban, az Istennel való egyetlen valóságos találkozás helyén, e találkozás „templomában” vannak. Mert, ahogy semmi másra, úgy Istennek népre, egyházra sincs szüksége! Nincs, mert minden az Övé. Nekünk embereknek van szükségünk, minden más gondolattal, tanítással és hiedelemmel szemben, Krisztusra, illetve a Benne minden ember számára megjelent, valósággá lett isteni kegyelemre. Akik, tehát Benne, Krisztusban, az Isten üdvözítő kegyelmében vannak, azoknak magával Istennel van „találkozásuk”. Azok az örökkévaló, soha le nem rombolható „templomban” vannak. Ez a hitbeli bizonyosság is reformációs örökség.

Akik hit által Krisztusban vannak, ők az egyház. Az egyház, tehát nem az általunk ismert római, nem a görög, vagy orthodox egyházak. És nem a reformáció egyházai. Ezek egyike és ezek összessége sem „az” egyház! Ezek a keresztény/keresztyén közösségek önmagukban nem azonosak a Krisztus-testtel. Az egyháznak, a földi, emberi szervezetnek egyes részei a Krisztus-testnek is részei, de nem önmaguk léte által, s nem automatikusan. Ez a látható egyház Isten igéje és Lelke által állandó megújulásra szorul. Ezt előlegezi meg a fent idézett ige: Amíg Isten szavára hallgat, azt követi egy emberi közösség, addig maga Isten vezeti őket, Ő van közöttük.

Ti vagytok a föld sója!” – ezt már Jézus mondja az Őt hallgatóknak, a benne hívőknek. Azt mondja, hogy a világ, ez az igazságtalanságokkal, emberi önzéssel, indulattal teljes világ tőletek, miattatok válik élvezhetővé. Tőletek, miattatok, illetve az általatok továbbított örömhír, a Krisztusban nekünk Önmagát adó Istenben való örvendezésből fakadó folyamatos bizonyságtétel, a ti hitvallásotok miatt nyeri el azt az utánozhatatlan ízt, ami miatt szerethető. De Jézus folytatja: „Ha pedig a só megízetlenül, mivel lehetne ízét visszaadni? Semmire sem való már, csak arra, hogy kidobják, és eltapossák az emberek.”  A só, a megízetlenült só, ami semmire sem jó, kidobható. Az egyház, a földi, emberi létforma nehézségei között önmagával is küzdő szervezet elhasználódhat, használhatatlanná, vagy ami még ennél is rosszabb haszontalanná válik. „Legyen bennetek só!” – mondja Jézus. Amíg bennem bíztok, tőlem nyeritek az erőt! Ez az igazi megújulás. Ez a valódi reformáció: Krisztus által megújulni. Az igazi szőlőtő Krisztus. Ezt magáról mondja Jézus. A szőlővessző, amely belőle, mint szőlőtőből fakad, Tőle nyeri életét, megmarad, amelyik nem, az elszárad. Azt eltüzelik, mert nem hoz gyümölcsöt. A hűtlen nép temploma idegenek által leromboltatik, az ízetlenné váló sót kidobják. Kimondhatjuk-e mindezek alapján napjaink történéseit szemlélve, hogy:

A keresztény/kersztyén egyházak elveszítették ízüket, kiszáradtak, megértek a kidobásra, elégetésre.

Ezt is gondolhatjuk a mai, aktuális történelmi folyamatokat szemlélve. Mert amikor Európa eleséséről szólnak komoly politikai elemzők, akkor legalább mi tudjuk már, hogy a mi elesésünk áll mindennek a hátterében. A mi hitetlenségünk, a mi hűtlenségünk, a mi elízetlenülésünk, a mi kiszáradásunk. A kerszténység/keresztyénség elbukott. Európa kivérzik.

A XVI-ik században többek között az egyház hiteltelensége által előidézett válság közepette Magyarország küzdött már egyszer a kontinens megmaradásáért. Jutalma a 150 évnyi török hódoltság után 200 évnél is hosszabb évnyi Habsburg-önkény volt. Az akkori krízis azonban adott valami egészen újat is a létéért (is) küzdő országnak: a reformációt. A politikai elit, és az akkori megmondóemberek magukkal, illetve saját érdekeik érvényesítésével voltak elfoglalva. Az eredményt ismerjük.

Ma is mindenki a maga igazát mondogatja a migrációs válság közepén. De, értsük meg végre: Számunkra mindegy, hogy milyen intenció alapján, miért most, miért ennyien, és miért erre indultak meg a nálunk sokkal rosszabb körülmények között élő százmilliók közül „néhányan”, de abban biztosak lehetünk, hogy ez „csak” a kezdet. Senki és semmi nem tudja Európát megvédeni identitásának teljes mértékű elvesztésétől. És bármit is gondoljunk az egymást követő hullámokban érkező emberek tömegeiről, legyünk biztosak benne, hogy bárhová jussanak el, bárhol telepedjenek le, ha a most érkezők nem is, illetve nem azonnal, a második generáció már mindenütt „joggal” követeli majd magának kulturális, vallási identitásának megélési lehetőségét. Ez a lehetőség pedig lezárja azt a hosszú történelmi korszakot, amit a „keresztény/keresztyén Európa időszakaként ismerhettünk, s részben élhettünk meg.

Miért hagyja ezt Isten? Miért ad lehetőséget, majd miért hagyja, hogy a nevére hivatkozók megszégyenüljenek, s velük, az ő bukásukkal magának Istennek léte is végérvényesen megkérdőjeleződjön?

„Miért bánt így az Úr ezzel az országgal és ezzel a templommal?”

„ És ezt fogják rá felelni: Azért, mert elhagyták az Urat, az ő Istenüket…”

Európa, s az európai keresztyénség számtalan lehetőséget kapott Istentől, hogy létéről bizonyságot tegyen. Ehelyett az egyház, az egyetemes (katolikus) egyház hatalmi villongások miatt és azok közepette kettészakadt, majd, miközben a keleti egyház időről-időre nemzeti érdekek kiszolgálójává vált, a nyugati egyház, évszázadokon keresztül, mint egy erőszakszervezet működött, népek leigázásában segédkezett és adott azokhoz áldást. Embereket égetett el, végeztetett ki, miközben folyamatosan a császársággal rivalizált a világi, politikai befolyás megszerzése, majd megtartása miatt. Hatalommániás, perverz pápák és felsőpapság, homoszexualitás és pedofilia, maguk által nemzett utódok, felmérhetetlen vagyon felhalmozása, s minden, ami Isten kijelentett és megismerhető akaratával össze nem egyeztethető jelen volt az egyház életében. Racionális válasza volt tehát Európának a reformáció támogatása a katolicizmussal szemben, de a szintén politikai eszközzé váló reformáció, s annak túlzó jelenségei sem hozták közelebb az Isten országát a hétköznapi halandó számára. A reformáció által elindított lelki felszabadítás viszont olyan új impulzust adott a kiskorúságból kitörni akaró szellemnek, amely viszonylag egyenes úton vezetett a polgárháborúk, majd a francia forradalom zsákutcájába: a nagykorúvá válni akaró ember elérte lehetőségei végső határát: mindent tagadhatott, mit korábban hinnie kellett volna. A már csak önmagáért létező tagadás a semmibe vezette Európát: mindent szabad, és semminek nincsenek következményei. De, a hamis liberalizmus pont olyan iga az ember életében, mint a megfoghatatlan hitből fakadó világiasult fundamentalizmus.

A római egyház a reformációt követő évszázadokban önmaga megújítása helyett a reformáció kiirtásával volt elfoglalva. Összefogott mindenkivel, csakhogy megfékezze a reformáció elterjedését. Magyarország is jó példa arra, hogy belássuk, sikerrel jártak. Amíg a XVI-ik század végére gyakorlatilag semmivé lett a katolicizmus a három részre szakadt Magyarországon, addig alig egy századdal később, többek között a jezsuita rend „áldásos” tevékenységének, s az erdélyi fejedelmek tényleges toleranciájából bekövetkező katolikus újjáéledésnek is köszönhetően már gályarabságra ítélték az új hitről meg nem térő prédikátorokat, azt követően, hogy a reformáció társadalmi bázisát szinte a semmivel tették egyenlővé. Majd jött kétszáz év adminisztrációs rombolás.

Ugyanez a római egyház, bár 1895 óta hivatalosan nem létezik a reverzális intézménye Magyarországon, azt ténylegesen életben tartva, valószínűleg több embert „vezet ki” a protestáns egyházakból az elmúlt bő száz év alatt, mint az összes szekta, kisegyház, és bármilyen más nálunk is létező vallási közösségek együttesen.

És ugyanez az egyház, a katolikus (immár nem egyetlen) egyház a mai napig nem tekinti egyháznak a reformáció egyházait.

De, a lokalitástól eltekintve, az európai kereszténység/keresztyénség nem „kezelte” jól a múlt század diktatúrái által előidézett helyzeteket, s nem tudja jól kezelni a mostani szekularizációs válság okozta új helyzeteket sem. Mert a többi kérdés közül nem kiemelve, de hangsúlyozva mondjuk már ki végre egyértelműen, hogy nem lehet jó válasza a homoszexualitásra annak a közösségnek, amelynek papjai között évszázadok óta tömegesen vannak jelen a saját nemükhöz vonzódó személyek. Sem a római egyház, sem egyetlen más, keresztény/keresztyén egyház nem tudta, vagy nem akarta kimondani az elmúlt időben, hogy a homoszexualitás a Krisztusban hívő ember, és az ilyen emberek által alkotott közösségek szemében bűn. Nem nagyobb, de nem is kisebb bűn, mint az összes többi: az emberölés, a lopás, a paráználkodás, a bálványimádás, kívánság, illetve ezeknek bármilyen keveredése és bármilyen formában történő megjelenése: Mert ölni szavakkal, hazugsággal is lehet, meg pletykával is. Lopni érzést és gondolatot is lehet. Paráználkodni számos módon lehet azon kívül, hogy ténylegesen megcsalnánk valakit, s bálványozni pénzt, karriert, sikert, embert, gyermeket, bármit lehet. Ez mind bűn. Ezek közül valamit, vagy valamiket mindannyian elkövetünk. Ezért van szükségünk a Krisztusban adott isteni kegyelemre. De, ez igaz a magukat „meleg” – nek valló emberekre is. A saját nememmel való szexuális közösülés bűn. Isten azonban nem a bűnöst, hanem az Ő bűnét ítéli meg. Nem én ítélem meg! Én nem ítélhetem, mert nekem is van bűnöm! Szeretem, szerethetem azt, aki meleg és minden, a tehetségéből fakadó áldásért hálás lehetek, de nem szerethetem a bűnét! Ha valaki tehát, ebben az állapotban lévő ember, saját neméhez történő vonzalmát bűnnek látja, a kegyelem rá is árad. Ha nem, maga utasítja azt el.

Persze, igaz ez a mindenáron hatalmat akaró, s ennek érdekében tömegeket félre vezető, s a hatalmát minden körülmények között megtartani akaró politikusokra is: bűnt követnek el, ha becsapnak, félrevezetnek, megvesznek embereket. Kicsiben és nagyban, közel, s távolban egyaránt. És igaz ez a hatalmat gátlástalanul, alap nélkül, és mindig bírálókra, de az azt minden körülmények közt védelmező szellemi gurukra is. A hétköznapok adócsalóira, besúgóira, munkahelyi tolvajaira, munkaidejét ellopó melósra, tanárra vagy a másokat feleslegesen „szobáztató” hivatalnokokra is. Ezeknek is van bűne, de mi ahelyett, hogy kérlelhetetlenül rámutatnánk, sokszor inkább cinkosaikká válunk.

És hasonló a helyzet a más valláson lévőkkel is, így a most nagy tömegekben rajtunk keresztül, de hozzánk is menekülő migránsokkal is. Félretéve a politikai szimpátiát, nem kijátszva saját országunkat a bennünket soha semmiben ténylegesen és érdek nélkül nem támogató nyugati hatalmaknak, szögezzük le: a keresztény/keresztyén ember feladata és felelőssége a más hiten lévőkkel szemben is az, hogy Krisztusról bizonyságot tegyen. Ezt sokféleképpen tehetjük. De, amennyiben ez a bizonyságtétel „eredménytelen”, meghúzhatom a „határt”: eddig, s ne tovább. Lerázhatom a port a lábamról, jelezve: nincs hozzád közöm. A kérdés az, hogy a feltételezhetően bekövetkező kezdeti békés egymás mellet élés után, mikor „kéri” majd az én toleranciámat megtapasztaló ember, hogy én kövessem az ő hitét. Ha fegyverrel a kezében teszi majd, nekem akkor is Krisztusról kell bizonyságot tenni. Mert nekünk nem attól kell félni, aki testet megöli, hanem attól, aki „ … a lelket is, meg a testet is el tudja pusztítani a gyehennában.”.   (Mt10,28.) Azaz, nekünk Istentől magától kell „félni”, aki minden cselekedetünket ismer, és akinek akarata nélkül „ egy hajszál se hullhat le fejemről, sőt mindennek üdvösségemre kell szolgálnia. Ezért Szentlelkével bizonyosságot ad örök életemről, és szív szerint hajlandóvá és késszé tesz arra, hogy szüntelenül neki éljek.” (Heidelbergi Káté 1. kf)

Lerombolhatja tehát a migrációval hozzánk is megérkező iszlám a kereszténység/keresztyénség ma, általunk ismert formáját?

Igen!

Lehet ez Isten akarata?

Nem!

Ez a mi hűtlenségünk, gondolattal, szóval, cselekedettel elkövetett bűneink következménye.

Mit lehet tenni ebben a helyzetben az Istenben bízó embernek?

Megújulásért imádkozni! Reformációért könyörögni Istenhez!

De, mit is hangsúlyozott „a” reformáció a kezdetektől?

Mindenekelőtt az Isten igéjének a fontosságát. Azt, hogy a Szentírás betűi, sőt a mi emberi szavunk is a prédikáció alakalmával, Isten Lelkének munkája és csodája révén élő kijelentéssé lesznek az igehallgató számára. Ennek a reformációi alapigazságnak az érvényét azonban mi magunk vonjuk kétségbe azáltal, hogy már rég nem az igehirdetés egyházunk, protestáns egyházaink mindent megelőző első számú feladata. Formálisan még az, de a valóságban már rég intézményeinkkel, saját fennmaradásunkkal, létezésünk jogosultságának a hirdetésével vagyunk elfoglalva. Lelkészeink többsége a középkori szerpapság szintjén végzi szolgálatát. Nem képzi magát, nem olvas, nem tanul, nem ír. Ismeri a szertartásokat, vásárolt, vagy örökölt néhány prédikációs kötetet, jegyzetet, vagy előfizetett egy internet csomagra, amin keresztül mások, korábban elmondott, leírt prédikációihoz is hozzáférhet, s azokat változó érdeklődés és siker mellett elmondogatja. Van persze kivétel, de ez a mi esetünkben is csak az alapszabályt erősíti. Mi magunk nem hiszünk Isten igéjének erejében! Ezért élünk más szavaival, ezért zárkózunk el a bennünket is kereső Lélek munkája elől. Azok a lelkészek pedig, akik tanulni, fejlődni akarnak, olyan területeken keresik „boldogulásukat”, melyek elsősorban önismerettel összefüggő társtudományok. Az ilyen típusú képzések számának növekedése arra utalhat, hogy sokan érzik mellőzöttnek, feleslegesnek magukat az egyházi szolgálatban, ezért emberként szeretnének az őket körülvevő közösségben „eredményt” elérni. Levenni a lelkipásztori maszkot és emberként segíteni az arra rászorulókon. És van persze, aki „ha már lelkész vagyok, nem éhezhetek sem én, sem a családom” – elv alapján intézményfenntartóvá avanzsált, de a vonatkozó törvényi elvárásokból fakadó kötelezettségek teljesítése közben, már csak, mint kötelező rosszat teljesíti az igehirdetés szolgálatát. És persze vannak a „hívők”, akik fintorogva néznek társaikra, bármit is csináljanak, mert ők a „tiszták”. Ők az Ige szolgái. Egyház az egyházon belül. Család. Családfőkkel.

Fontos volt továbbá reformátor eleink számára az Isten igéjéből megértett igazságok kihirdetése és érvényre juttatása. Az például, hogy az ember, egyetlen ember sem cselekedetei, hanem kegyelem, az Isten Krisztusban kinyilvánított kegyelme által üdvözülhet, azaz így juthat el az Isten ismeretére. Ez pedig hit által, a hitben adatik meg számunkra. Csodálatosan hangzik ez a bibliai igazság, de hol van mindennek lenyomata egyházaink hétköznapjaiban? Hol van a Krisztus kegyelmére hagyatkozó látás ma, amikor egyháztagokat, lelkipásztorokat, olyan hibák, vétkek, bűnök miatt vetünk ki magunk közül, amit talán mi is elkövettünk, de rólunk nem derült ki? Jézus számos figyelmeztetése, kifakadása ellenére mi még mindig azonosítjuk a bűnöst az ő bűnével. De, nincs bűn nélküli ember! Ezért, pont ezért volt szükség az Isten Krisztusban megjelent kegyelmére! Mert az nem rész szerint és nem érdem szerint való. Mert mindenkinek „szüksége” van rá! A kegyelem mindenkinek adatik, mert mindenkinek szüksége van rá, de csak azon segít, aki elfogadja, mint egy „mentőcsomagot”. Ezt a csomagot viszont senki sem fogadja tőlünk szívesen, ha azt látják, hogy mi sem élünk vele.

Az, már csak költői kérdés marad e pontnál, hogy ha egy kegyelemből egy igazságot ismerünk meg, hol és miért marad el egyházaink külső rendjének „szépsége”, ahol mindenki a kapott lelki ajándékok birtokában végzi szolgálatát az egy Úrért, Krisztusért?

És itt adódik a harmadik reformátori örökség, a külső megjelenésre is vonatkozó gondolat megemlítésének a lehetősége. Ez pedig az egyetemes papság elve, ami azt jelenti, a hitben megigazult emberek közössége egyként szolgál Istennek. Úgy, szolgál, ahogy az Ószövetségben megismerhető a papi „rend” szolgálata: az Úr előtt, az Úrért való szolgálat. Ha egyetemes papság van, akkor a hívők mindegyike „pap”. Ez jelent azt is, hogy nincs klérus, semmilyen értelemben sem, de azt is, hogy a lelki ajándékok sokszínűségében tobzódó helyi közösségek nem hierarchikusak. Nincs egy vezető. És nincs sok vezető sem. A különböző szolgálatok végzésében vannak, lehetnek a szolgálat elvégzésért felelősek. Ilyen szolgálat az igehirdetés szolgálata is. Egy a sok közül. A legfontosabb, de csak egy a többi között. Így és ezért nem lehet egy helyi közösségben röghöz kötni az igehirdetőt, diakónust, tanítót, bárki mást. A szolgálat, a Krisztusért végzett szolgálat lehetőség és igény kérdése. A Krisztus követői el vannak küldve az evangélium hirdetésére, és ahogy azt fent említettük, fel vannak hatalmazva, hogy továbbálljanak, s lerázzák a port a lábukról, ha szolgálatukat nem jó szívvel fogadják. Mindezzel szemben mi még mindig a lokalitás egyházai vagyunk, helyi közösségeket szolgálunk, s várunk viszonzást mindezért cserébe. Nem cél és nem érdek a hívők nagykorúként történő kezelése. Bármennyire is erős kritikával illettük egykoron a római egyházat a klérus privilégiumai miatt, mi is erre az útra léptünk: klerikus egyház lettünk. A helyi klérus a hívőkkel szemben tartja pozícióit, a magas(abb) klérus pedig a helyivel szemben.

A negyedik, és ehelyütt az utolsó megemlítésre szánt reformációs örökség az Isten Krisztusban értem is kinyilvánított és megtapasztalt kegyelméért történő hálaadás gondolata: a hétköznapok, a munka istentisztelete: Bármit cselekszem, az Isten dicsőségére tehetem azt. E gondolat szabadított fel a reformáció korában sokakat, hogy otthagyva a szerzetesi életet „kimenjenek” az életbe. És ez a gondolat motiválta hosszú időn keresztül az angol és holland puritanizmuson keresztül, a tisztességes munka eszményének kialakulását, mely a kapitalizmus, s ezáltal a nagyformátumú gazdasági fellendülés és az általános fejlődés „motorja” legyen. És ez a meggyőződés „munkál” most több millió ember életében Dél-Koreában, akik hisznek a hálából fakadó tisztességes munka eredményében. Kérdés, hogy látszik-e még Európában, és az európai kereszténység/keresztyénség által erősen befolyásolt Észak-Amerika –i társadalmakban a hálából fakadó tisztességes munka bármiféle nyoma? Nem gondolom, hogy igen! Azaz, nem. Nem látszik, mert nincs hála. Eredmény van. Siker van, amit az ember a maga erőfeszítésének eredményeként könyvel el. Mi magunk irtottuk ki Istent az életünkből. Miért hiányozna épp most, amikor az utolsókat rúgjuk a régi „keretben”?

A mi „templomunk”, a kereszténység/keresztyénség keretei általunk lettek lerombolva, összetörve. Jöhet az „idegen” isten! Jöhet a más vallás! Jöhet Isten és az Ő választottainak megcsúfolása!

Láthatjuk, tudhatjuk tehát, hogy volt már Isten által akart megújulás az egyházon, a kereszténységen/keresztyénségen belül. Ez volt a reformáció. Lélek által mindenre rányitotta Isten az ember szemét, ami a megmaradáshoz kell. Bűnbánattal kell azonban most belátunk, hogy mi is szem elől tévesztettük a lényeget az elmúlt fél ezredév során! Mert, ahelyett, hogy a napi igeolvasásból, igehirdetésből eligazítást nyernénk életünk jelentéktelennek tűnő és fontos eseményeire vonatkozóan is, kényünk-kedvünk szerint olvassuk a Bibliát, (ha olvassuk) de nem mindennap. Az igehirdető a legritkább esetben igazodik valamilyen vezérfonálhoz, inkább megy a saját feje után aktuálisnak tűnő témához keresve igét, vagy jónak tűnő prédikációhoz keresve, várva alkalmat. Az igeolvasásból ki nem „nyert” hittartalmak pedig nem tudnak segíteni bennünket a hétköznapok konfesszióiban. S, ha ez a napi, minden körülmények közt megmutatkozó keresztény/keresztyén magatartás nincs jelen egy társadalomban, az a társadalom nem fogja tisztelni a templom és egyéb épületek falai között hangoztatott igazságokat sem! De, amilyen fontos volt a korabeli bírálatok során a tradíció bírálata, napjainkra épp olyan fontossá vált számunkra is a saját hagyományunk. Mi persze nem megyünk el személyek, szobrok és képek, általunk bálványimádásnak gondolt katolikus mélységű tiszteletéig, de mi is megkerülhetetlennek érezzük a reformáció nagy alakjait, az ő tanításaikat, a hitvédelmező, hithű vezetőket, fejedelmeket, királyokat. Szobrokat is emelünk tiszteletükre, képet is festünk róluk, le is másoljuk őket és fel is akasztjuk azokat hivatalaink, közösségi épületeink falaira. És azt látjuk, hogy az idő múlásával egyre nagyobb a hőskor szereplőinek tisztelete, s egyre kevesebb a Lélekből fakadó új tanítás, azaz nincsenek új tiszteletreméltóink. Maradnak a régiek, s az ő tanításaik, amit immár a mi egyházaink határozataival kanonizálunk, védünk le és tesszük kötelezővé a benne foglaltak elfogadását, a leírtakkal való egyetértést. Mi ez, ha nem tradíció-tisztelet és nem tanítói hivatal? És saját törvényeink is vannak, mint voltak a középkori egyháznak, s ezeket a törvényeket a „jó rend” érdekében egyházi bíróságokkal védjük, tartatjuk be, s a bíróságokon keresztül az egyházkormányzás valahogy mindig, vagy majdnem mindig eléri előre kitűzött célját. Pont, mint a középkorban. A reformáció előtt. És már mi is olyanok vagyunk, mint a bennünket kiátkozók, hogy tudniillik mást mondunk magunk között és mást a nyilvánosságnak.

Mindebből arra is következtethetünk, hogy az általunk remélt és az Isten által akart és ígért megújulás, a Krisztusból, Krisztustól származó „új” reformáció nem biztos, hogy a mi hajtásunkon, a protestantizmus egyházain keresztül „érkezik” meg a világba!

Istennek jó humora van: Ő képes még a római egyházon “keresztül” is megújulást biztosítani az Övéinek, s, ezáltal megmaradást adni a teremtett mindenségnek is! Róma kettős harcot folytat évszázadok óta: Küzd a külső ellenséggel és küzd magával. S, be kell ismerni: önmagával folytatott harcában, a hivatalos, zsinati szintre emelt megújulásban nagyon komoly eredményeket ért el. (Lehet, hogy ez volt a reformáció szerepe: megújuláshoz segíteni a római egyházat?) Mindenesetre, az egész megújulási folyamaton belül is külön fejezetet érdemel a jelenlegi pápa. Elég nagy figyelmet vívott ki a maga számára azzal, hogy sok mindenben szakított az elődök gyakorlatával. Tiszteletreméltó. Mégis, ha megnézzük, hogy melyek azok „komoly” kérdések, amelyekben a római egyház korábbi álláspontját felülbírálva változtatásokat kezdeményez, illetve eszközöl, akkor bizony jókat mosolyoghatunk. Mert ki gondolja ma komolyan, hogy az abortuszon átesett nőknek nem „jár” feloldozás, azaz nem részesülhet „az egyház által felkínált” bűnbocsánatban és kegyelemben? Mindenre van bocsánat! És mindenre elégséges a Krisztusban adott, általa elnyerhető bocsánat. Ezt az egyház nem veheti el senkitől! Illetve, ha másként közelítjük a kérdést: kit érdekel, hogy az egyház eddig nem biztosított feloldozást? Mindenesetre a protestáns egyházak nem voltak elég hangosak, hogy szétkürtöljék a világban: a mi hitünk szerint Isten kegyelméből senki sem zárható ki!

És a válás. Megkönnyítheti az egyház bizonyos esetekben az általa összeadott házaspárok elválását. Köszönik szépen az érintett párok! De, gondolom, hogy aki meg akarta oldani élete folytatását, egy esetleges válás után, az eddig is meg tudta tenni, legfeljebb nem kérte Isten áldását a következő kapcsolatra. Kinek volt ez jó?

A felszín mögött viszont lássuk meg a lényeget: ha az egyház, és annak képviselői nincsenek feljogosítva arra, hogy valakit kizárjanak a feloldozás lehetőségéből, akkor az egyház nem „bír” Krisztus hatalmával! Akkor az egyház szolgál. Engedelmeskedik. Urának, az élő Krisztusnak engedelmeskedik, amikor a kegyelem áradását segíti, és nem gátolja azt!

És amikor a válás megkönnyítéséről beszél a római egyház, akkor implicite kimondja, hogy az ő cselekedete nem Isten cselekedete! Azaz, amikor két embert összead, nem Isten akaratát teljesíti be, hanem két ember szuverén döntésére kéri az Isten áldását. Micsoda különbség!

Így nézve Ferenc pápa tevékenységét, reménységgel is lehetnénk, hogy rajta keresztül Isten nagy változást idézhet elő az egész kereszténység/keresztyénség, a Krisztusban ténylegesen bízó, a Hozzá hű emberek érdekében.

Mit kellene tenni Ferenc pápának az utolsó utáni lehetőséggel élve az egyház, a földi, látható, emberi, de Isten akaratából életre hívott közösség megújulása érdekében?

Mindenekelőtt ki kellene jelentenie, hogy neki, mint Róma püspökének, a római, vagy latin egyház pátriarchájának nincs semmiféle primátusa „az” egyházban. Sem joghatósági sem általános érvényű. Krisztus egyházában Krisztus a „fő”. Ő a fej. Egyedül és kizárólag Neki, Krisztusnak van primátusa, mert Ő nemcsak az Omega, de Ő az Alfa is: az első, a kezdet. Mielőtt ezt a nyilatkozatot megtenné, ki kellene jelentenie, hogy:

  • a Krisztusban emberré lett Isten a Lélek munkájának valóságában ismerhető meg minden ember számára
  • az egyház a Krisztusban hívők közössége, nem azonos sem a római, sem más egyházzal, de ennek a közösségnek minden kersztény/kersztyén egyház része lehet, amíg azokban Krisztus „fő” – sége nem kérdőjeleződik meg, s ennek elismerése az Ő követésében mutatkozik meg
  • a Krisztusban hívők közösségét a Lélek és az Ige teszi az “egy test”, a Krisztus-test részeseivé: egyházzá
  • a Lélek nem az egyháznak adatik, hanem az egyes embernek, akiknek közössége az egyház: akik Lélek által „Krisztusban” vannak, ők az egyház (ahol Isten Lelke embereken keresztül munkálkodik, ott Isten van jelen, ott van egyház)
  • a Lélek munkálkodásának, azaz az egyház megjelenésének és szolgálatának nincs felekezeti határa
  • a Lélek munkálkodásának területén belül, azaz az egyházban egy szentség van: maga Krisztus
  • az egyháznak nincs hatalma, illetve az ő hatalma (ereje) a Krisztusban való hit maga
  • az egyház szolgál: Krisztusnak engedelmeskedik a szeretet kettős parancsolatának érvényesítésével (nem az embereknek szolgál, hanem az emberekért)
  • az egyház lehet kicsi, nagyon kicsi, sőt meg is semmisülhet
  • az egyház esetleges „kicsinysége”, vagy megsemmisülése nem Isten kudarca
  • Isten „ … a kövekből is tud fiakat támasztani…”, a Rá hivatkozó közösségek gőgje és teljes kudarca esetén
  • az Európát, s minden bizonnyal, ezáltal más földrészeket is megrázó, kibontakozóban lévő migrációs válság egyik legfőbb előidézője a magát kereszténynek/kersztyénnek mondott egyház évszázados hiteltelensége
  • a jelenlegi válság közepette is a magát Krisztusban kijelentő Istenben van a bizodalmunk
  • minden külső és belső szorongattatás közepette, így a jelenlegi válságos helyzetben is egy „fegyvert” használhat a Krisztusban hívő ember: reménységgel imádkozhat

Amennyiben Ferenc pápa, vagy bármelyik későbbi utóda mindezeket a gondolatokat nem tekinti sajátjának és nem „nyilatkoztatja” ki azokat, addig marad a személyes és közösségi felelősség gyakorlásának a lehetősége: kezdeményezni minden szinten saját egyházi közösségünk megújulását a Krisztusért való munkálkodás hitelének visszaállítása, az egész emberiség üdvössége, békés továbbélése érdekében.

A templom, mint bármely más emberi építmény lerombolható. Az emberek által alkotott közösségek is semmivé lehetnek. Krisztus, aki az Alfa és az Omega: örök. Akik Krisztusban vannak hit által, azok az emberek „lelki kövek” egy nem mindenestől, nem teljes egészében látható templomban, melynek szépsége Isten dicsőségét hordozza közöttünk, ebben a látható világban. Erre a világosságra, ragyogásra, fényre lehet alkalmas minden ember élete. Saját felelősségével mindenki élhet. Ne várjunk mindig másokra!

Mikepércs, 2015. szeptember

 

 

 

1 hozzászólás a(z) “Reformációra várva” bejegyzéshez

  1. lászló szerint:

    Tovább kell gondolni , értékes megállapításait elemezni,megfontolni. A gondolataiddal mindenben azonosulok.
    Szívélyes üdvözlettel : Csoknyay László.

Hozzászólás

Email címét nem tesszük közzé! A kötelezően kitöltendő mezőket * karakterrel jelöljük.