„Kati vagyok.”

  1. Megjelent a „Közösség” című egyházmegyei lapban 2012-ben.

Kati vagyok. Lelenc. Pontosabban, az voltam. De voltam. Hogy mi az? Hogy mi is pontosan lelencnek lenni? Mit jelent nem kívánt gyereknek lenni? Mit jelent egy fölöslegesnek ítélt életet élni? Ma sem tudom. De mindegy is! A végeredmény számít. A következmény. Az, hogy állami gondozásban nőttem fel. Együtt a többi, hozzám hasonló, világát nem tudó gyerekkel. Sok mindent láttam és tanultam ott. Szóval „én már láttam nem várt gyereket, kinek nem jutott már szeretet, s a bort vigyorgó felnőttek közt tanulta hogyan kell élni”, és láttam, láttam én „milyen az ünnep, ha mindenki fél”. (Lgt: Mozi) Így és talán ezért is tanultam meg, nyitott szemmel járni. Szó szerint és átvitt értelemben egyaránt. A nagyfiúk pengével az ujjuk között járkáltak a folyosón, udvaron, mindenütt. Az alkalmat lesték, hogy kit, mikor vághatnak, sebezhetnek meg. Kin, mikor ejthetnek sebet. De láttam, és megismertem a magát jobbnak hazudni nem tudó, meggyötört emberi lelket, amely tehetetlenségében mindig rossz alakot öltött magára. Szóval, „én már láttam a feltámadt őrületet”. Megtanultam tehát, csalni, lopni, hazudni. Megtanultam, hogy mindennek ára van. Hogy semmi nincs ingyen. És, hogy az, amit kapsz, pont annyit ér, amennyit fizetni tudsz érte. És persze megtanultam, isten nélkül élni. Mert isten nem volt jelen az otthonban. Az árvaságban. Ahogy az én életemben azután sem. Mert bár felnőttem és anya lettem, gyerekeim lettek, családom lett, de vad maradtam. S az addig ismeretlen isten felvehetett tőlem bármilyen alakot az én életemben, én nem tudtam, kit kell várnom, vagy kit kell felismernem.

2007 tavaszán a polgármester úr néhány „menő” helyi hangadóval megkért, hogy egy vasárnap üljünk be a templomba, hogy az új pap ne egyedül legyen a bemutatkozásakor. Aztán a következő vasárnap is elmentem. Igaz senki sem kért már ekkor. És azután sem. Mégis mentem. Mentünk a férjemmel, aki úgy szegődött mellém, hogy velem együtt nem volt számára ünnep addig a vasárnap. Mert mindennap dolgoztunk. Vasárnap is. Mindaddig, amíg az egyik szomszéd csendháborításért fel nem jelentett, s meg nem büntettek bennünket. Nem dolgozhatott egy hónapig vasárnaponként, hát ő is eljött. Azóta már rég dolgozhatna, de nem teszi. Így lett Vargáék, merthogy a férjem után én is Varga vagyok, szóval így lett Vargáék egy „véletlenszerű” vasárnapja miatt ünnep minden hét hetedik napja. Így lett a hétvége forrássá. Feltöltekezés, megerősödés idejévé. Mert én, aki olyan erős voltam, aki legalábbis annak hittem magam, annyi pofont kaptam pont most, ebben az időben, hogy már rég összerogytam volna egyedül. De nem vagyok egyedül! Egy csomó idegen ember közt ott ülök vasárnap, és nem félek! Nem félek becsukni a szemem imádság közben, vagy az igehirdetéskor. Hagyom, hogy jöjjön, történjen meg az, ami többé, mássá tesz. Pedig a pengék azóta késekké és bárdokká alakultak, s nem csak a „nagyfiúk” kezében vannak. De nem harcolok. Nem, mert tudom, hogy amit adom, azt kapom. Nem harcolok, mert tudom, van, aki harcol értem, helyettem.

Hogy miért írtam le mindezt? Mert az „Atya” megkért írjak valamit a gyülekezetről. Én azonban csak magamról tudok írni. De biztos, hogy mindenkinek megvan a maga története. Milyen érdekes lenne látni, hogy kik vagyunk…

Szóval, öt éve és attól kezdve sokáig, ősztől tavaszig jártunk egy épületbe vasárnaponként. Ez volt a gyülekezeti ház. Ez a ház most teljes mértékben megújult egy korszerűsítés eredményeként. Ugyanaz a ház, mégis teljesen más. Alakot nem változtatott, csak teljesen más lett. Funkcióját teljes mértékben be tudja tölteni. Én is így vagyok. Ugyanaz vagyok: Kati, a lelenc. De mássá lettem. És ezt köszönöm! És azt is tudom, kinek köszönhetem! Mert az oly sokáig ismeretlen Isten felismerhetővé vált az életemben. Mikepércs, 2012. február

1 hozzászólás a(z) “„Kati vagyok.”” bejegyzéshez

  1. Tarjáni Jánosné /Varga Irén/ szerint:

    Kati!
    Nagyon tisztellek azért hogy megosztottad velünk nagyjából az életed.
    Én 5 éve lakom Mikepércsen, de nem jártam addig templomba,míg Csengeri Tündét el nem tették. Ennek augusztusban lesz egy éve. Azután jöttem rá, hogy nekem köztetek a helyem, és nagyon jól érzem magam.
    Puszi.

Hozzászólás

Email címét nem tesszük közzé! A kötelezően kitöltendő mezőket * karakterrel jelöljük.