„Élő kövek.”

  1. Megjelent a „Közösség” című egyházmegyei lapban 2012-ben.

A református templom természetes része volt gyermekkori életteremnek. A Fekete-Körös partjához közel álló kis ház, szüleim ’világa’, a kölcsönhatás elve szerint adott a gyülekezet közösségének, amit tudott: embert, támogatást, gondolatot, és persze kapott abból, ami a templomban történt: hitet, erőt, reményt.

Nagyszalontán születtem, Tenkén nőttem fel. Szülőföldem „Arany”-sága és különös magyarsága meghatározta egész életemet. Édesanyám parasztasszony volt, apám kereskedő. Apám a tekintélyt jelentette. Ő volt a példa. Tisztességes, kikezdhetetlen ember. Anyám maga a szeretet. És milyen érdekes leírni: az erő! Tőle, általa tudom: az igazi erő a szeretetben van. Szeretet nélkül csak hatalom van: másokat kihasználó, megalázó zsarnoki akarat.

Vass Zoltán, Zoli bácsi volt a gyülekezet lelkésze. Nála konfirmáltam. És megint! Amikor oly sokszor, oly nagy természetességgel használt szavakat leírok, „beléjük ütközöm”, látom milyen üresek! Konfirmáltam. Konfirmáltam! Konfirmáltam? Semmit nem jelentett. Kötelező rutin volt, s ma is annak látom.

Szilágysomlyón jártam középiskolába, s Kolozsváron végeztem az Állatorvosi Egyetemen 1982-ben. A kincses város valóban kincset adott nekem: itt ismerkedtem meg Somodi Ágnessel, aki életem párja, annak „jobbik része” mind a mai napig. Istennek hála! Ági agrármérnök és Lóránt fiam édesanyja. Közös életünket Székelyhídon kezdtük 1982 októberében. Itt születtek gyermekeink, szám szerint öten. Közülük csak Lóránt nőtt fel. Nagy és kemény próba volt ez számunkra, de egy percig nem volt kérdés, hogy együtt maradunk-e! 1989. február 26-án jöttünk Magyarországra, s március 8-tól a II. Rákóczi Ferenc Mezőgazdasági Szövetkezet állatorvosa voltam Mikepércsen. A szövetkezet jogutód szervezeteiben 2007. november 1-ig dolgoztam. Ekkor kaptam kinevezést a Hajdú-Bihar Megyei Kormány Hivatal Élelmiszerlánc Biztonsági és Állategészségügyi Igazgatóságának debreceni kerületében, mint hatósági állatorvos. Ez így borzasztó bonyolultan hangzik, de maga a munka sokkal inkább összetett, mint bonyolult. Aki nem lát bele ennek a területnek a hétköznapi eseteibe, el sem tudja képzelni, hogy milyen hatalmas erőfeszítés áll annak az egyszerű mozdulatnak a hátterében, hogy például egy üzlet polcáról leveszünk egy doboz tejet. A munkám minden nap arról győz meg, hogy nem elég a jó szándék. Nem elég például a törvényhozó szándéka! Kell az akarat, kell az erő, kell a szervezet, ami hozzájárul a termelő, kereskedő, és felhasználó érdekében kifejtett erőfeszítés megvalósulásához. Ezt a közös akaratot hiányolom az egyházam életéből!

Tényleg, milyen jó leírni: az én egyházam! Én mégis azt érzem, nekem „csak” gyülekezetem van. Az az én egyházam! A mikepércsi gyülekezet. Itt találtam vissza az édesanyám által kijelölt útra. Itt tapasztaltam meg újra a szeretet erejét.

2005-ben lettem presbiter, de ekkor valószínűleg csak a tisztség „előjárói” értelme miatt eshetett rám a választás. Volt gyökerem, voltak előttem minták, de ezekben nem volt élet. Jó lett volna templomba járni, de nem volt minek! És persze, jó lett volna presbiternek is lenni, de nem volt miért, nem volt kiért!

2007-ben minden megváltozott. Czapp József személyében új lelkésze lett a gyülekezetnek. Semmilyen értelemben nem egy szokványos „figura”. Ez volt az első benyomásom, amit sorban követett az immár személyes tapasztalaton nyugvó összes többi. Vele, mellette értettem meg, mit jelent maga a presbiteri tisztség, hogy milyen felelősséggel és lehetőséggel jár egy református keresztyén közösség őrállójának lenni. Az elmúlt években ritka kivételnek számított, ha nem mentem, nem mentünk a vasárnapi istentiszteletre. Egy új időszámítás kezdődött: Jó volt, és most is jó istentiszteletre járni! Mindig érdekes, mindig új, mindig aktuális és elgondolkodtató, amit hallunk a napi ige alapján. Nem hasra ütés alapján, nem ötletszerűen és nem farzsebből rizsázunk, hanem prédikálunk! Igét hirdetünk! És az igehirdetőben munkálkodó Lélek bennünk, hallgatókban is elvégzi a maga munkáját. S ha ezt nem érezném a maga teljességében az igehirdetés alatt, akkor megbizonyosodhatom róla az istentisztelet után, amikor lehet kérdezni, lehet értetlenkedni és lehet provokálni is. Vagy megértem napokkal később, amikor munkavégzés közben még mindig a vasárnapi ige „dolgozik” bennem. Isten Lelke az Ő igéje által folyamatosan formálja személyiségemet, alakítja életemet. Megértettem, amit édesanyámtól tudtam: a szeretet erő! Amin ez a gyülekezet és lelkésze keresztülment az elmúlt években, normális esetben nem lenne elviselhető! De Isten szeretete megtartott bennünket és ad nekünk minden reménytelennek tűnő kísérletünk és helyzetünk ellenére is erőt a tovább menetelhez, reményt a holnaphoz.

Szabadságot szerető ember vagyok. Az maradtam túlélve két diktatúrát is. Hogy mi az igazi szabadság mégis csak az elmúlt években értettem meg teljesen. A szabadság az Isten ajándéka nekünk, folyton zsarnokoskodni akaró embereknek. Ahogy az erő, úgy a szabadság is csak a szeretetben van igazán. Ezt értem. Szeretném most már a református egyházban is látni ennek az igazságnak a valóságát! Szeretném, ha nem emberek, pozícióhoz kötött emberek és testületek mondanák meg, hogy mit szabad nekem, nekünk, és mit nem! Mert ez nem szabadság! Persze az Isten attól még szabad marad, hogy mindenkit maga elé állítson. Mindenkit. Jézus azt mondja: Aki felmagasztalja magát, megaláztatik, aki pedig megalázza magát, felmagasztaltatik. Szeretném, ha nálunk az utóbbi esetből, emberből lenne több! Hogy NEKÜNK egyházunk legyen, ne szervezetünk! Isten adja, hogy így legyen!

Mikepércs, 2012. október 6.

Hozzászólás

Email címét nem tesszük közzé! A kötelezően kitöltendő mezőket * karakterrel jelöljük.